Hard Rock Magazin
Ez a buli is azok közül való, amiket nagyon vártam, de sokat csúsztak az ismert okok miatt. Nemcsak a headlinert, de a görög csapatot is nagyon kedvelem. Ahogy közeledtünk az időponthoz, egyre több infó érkezett a jegyek fogyásáról és nagy örömömre közel telt ház várta a srácokat. És itt nem volt olyan, hogy az első banda alatt alig pár ember lézengett a táncparketten, a Firewind első taktusainál már a jegyet váltók 90-95%-a jelen volt.
Bevallom, amióta Bob Katsionis kivált a zenekarból, picit megcsappant az érdeklődésem a banda iránt. De eddig mindig nagyon jó koncerteket láttam tőlük, így nagyon vártam, hogy mit kapok most. Énekesi pozícióban váltani kétesélyes dolog, a hang nagyon meghatározza az arculatot. És a megszokott hang lecserélése jól is elsülhet, de nagy bukta is lehet belőle. Herbie Langhans énekes már kismillió zenekar mellett volt háttérénekes az albumokon, elég ha csak pár nevet említek: Kamelot, Avantasia, Rhapsody. Tehát nem zsákbamacskát vett Gus G., amikor bevette a csapatba. Élőben csak Avantasia-bulikon láttam, de ott ugye nem ő a főhős, ott igazi nagyágyúk vannak mellette. Egyszer viszont Symphonityn találkoztunk, akkor egyik kedvenc torkomat helyettesítette, így eleve negatívan álltam hozzá.
Most viszont pozitív csalódás volt, tetszett, amit nyújtott. Értelemszerűen olyan tétellel nyitottak, amiben már a lemezen is ő énekelt. Sokkal keményebb volt a sound, mint azt megszoktam tőlük, mintha a teljes billentyűszőnyeget kihúzták volna a zenekar alól, semmi samplerről érkező szinti, csak színtiszta élő zene. Herbie picit karcosabb hangja alatt jól mutattak a zúzdák, az I Am The Angert szerintem még sosem hallottam tőlük. A műsor abszolút nem épült az új albumra, viszont a régebbi lemezekről is a súlyosabb tételek kerültek elő, pechemre a nagy kedvenc ’The Premonition’-t csak egy tétel képviselte, de az libabőr volt most is.
Herbie kinézetével is kilógott a bandából, míg a többiek teljesen feketébe öltöztek, addig a piros kabát eléggé feltűnő volt. Két dolog nem változott az évek alatt: Gus G. tudása és Johan Nunez produkciója. A gitármágus mindent tud, olyan hangokat csalt ki a hangszeréből, hogy csak kamilláztunk.
Látványosan, folyamatosan mosolyogva játszott, és a refrénekben a vokálozásba is besegített. Az látszik, hogy ki a főnök a csapatban, ennek megfelelően a figyelem is nagyrészt rá összpontosult. Ha az egyik libabőrt már megemlítettem, akkor említést kell tennem egyik kedvenc instrumentális dalomról is, a The Fire And The Furyt nagyon kedvelem, amikor belekezdenek a döngölésbe, szinte derékból bólogatok én is. Most nem tettem, aminek oka van, de a dal most is letaglózó volt. Az pedig külön hab a tortán, hogy Gus szólórésze alatt (a dal nagy része az) félig sötétbe burkolózott a színpad, a gitárja világított és úgy füstölt, mintha olyan gyorsan jártak volna az ujjai, hogy keze alatt kigyulladt a hangszer. Baromi látványos effekt volt és tökéletes a megvalósítás.
De térjünk vissza a dobok mögé, ahol Nunez állat módra püfölte a cájgot! A korábban megszokotthoz képest minimál stílusú szett volt előtte, de valami iszonyatos energiákat mozgósított a programjuk alatt. Végig vigyorgott és együtt élt a bandával, ha kellett, vagy ha úgy hozta a helyzet, simán felállva verte az ütemet.
A turné egy korábbi szakaszán rögzítettek egy videót, ami az új dalhoz készült és amit elmondásuk szerint a turnén teszteltek. Mi is tesztalanyok lettünk, a Destiny Is Calling itt is terítékre került és kedvező volt a fogadtatása. Szerintem is jópofa dal, picit más, mint amit a Firewind név alatt megszoktam, de mivel a fix billentyűs már nem tagja a csapatnak, fel kell készülni a karcosabb, morcosabb témákra, amikkel amúgy nincs gond.
A záró tétel nálam a banda „number one-ja”, a Flashdance zenéjének feldolgozása, tökéletes alkotása a görögöknek, nem véletlenül végzett nálam a „Feldolgozások Top 10-es listája” élén, elég volt Herbie-nek megemlíteni, hogy „ki akar táncolni?”, nekem már beindult a lábam és széles vigyorra húzódott a szám. Járt a lába a frontembernek is, bugizott, tvisztelt, pörgött-forgott, igazi bulihangulatot teremtett a sátorban.
Sajnos igazi átjáróház a Firewind énekesi posztja, ez volt a negyedik énekes, akivel láttam a bandát. Létszámban is megfogyatkoztak, ráadásul számomra kedves tag hagyta el az együttest, de a legfontosabb tényező maradt, nevezetesen Gus G. Ám úgy tűnik, hogy a minőség nem változott, az aktuális muzsikához jó érzékkel talált új hangot. Petros Christodoulidis basszusgitáros igen régóta hű társa a gitármágusnak, Johan Nunez személyében pedig egy állati jó dobost igazolt, aki szintén több mint 10 éve része a csapatnak.
Herbie Langhans semmi extrát nem mutatott, viszont megbízható, jó énekes, a számok minősége mit sem változott a szerepeltetésével, így megint egy jó Firewind-bulit láttunk. Piros pont a srácoknak, hogy a főzenekar koncertje után pár perccel már a merch-pultnál fogadták a rajongókat. Aki pedig ennél is többet szeretne látni a görög húristentől, az menjen el a „4-ek bandájának” koncertjére.
Welcome To The Empire / I Am The Anger / Head Up High / Destination Forever / The Fire And The Fury / Ode To Leonidas / Destiny Is Calling / Rising Fire / Maniac
Ha egy szóval kéne jellemezni a koncertet, akkor csak annyit mondanék, „slágerparádé”. Nagyon jól válogatták össze a dalokat, de ne rohanjunk ennyire előre. A beszámoló kicsit érzelgősebb lesz a megszokottnál, ami részben abból adódik, hogy nagyon kedvelem, amit a zenekar csinál és a magyar tag miatt több figyelmet szentelek nekik, másrészt ez a koncert Molnár Máténak is emlékezetes marad egy életre. Viszonylag ritkán tudom megállni, hogy ne nézzek utána a hozzánk érkező turné színpadképének és műsorának. Pláne, ha fotózom is, hogy mire érdemes figyelni az első három szám alatt. Most direkt elhatárolódtam szinte minden, turnéval kapcsolatos történéstől. Persze pár korábbi koncertekről készült fotót így sem tudtam elkerülni, de azért nagyrészt tudatlanul érkeztem. Billy Idoltól a Shock To The System intróként, azt gondolom, tökéletes választás volt. Mindezt még sötétbe burkolózva hallgattuk meg, majd a dal végére először fénybe borult „Cindy” és „Mindy”, a két, búra mögé rejtett kiborg, vagy nem is tudom, mi akart lenni a két lény, akik egy zuhanykabinszerű szerkezetben lógtak, testükből kábelek, csövek lógtak ki, tökéletesen passzolva az utolsó lemez tematikájához.
Mellettük egy-egy kezelőpanel, ami szintén életre kelt az intró végére és Atte bevonulása után teljes pompájában beindult a színpadi fénytechnika is. Hatalmas üdvrivalgás közepette a színpadon termett a hangszeres szekció, hogy belekezdjenek a Blade Runnerbe. A dalhoz készült és nemrég bemutatott videó tökéletesen megmutatja a banda erősségeit.
A videón látottak szinte hajszálpontosan megismétlődtek élőben a színpadon, Neo (a Mátrix trilógiából) földi reinkarnációja, azaz Yannis Papadopoulos is kellő időben robbant be középre, hogy zseniális hangjával elkápráztasson minket. Yannis hangja, színpadi jelenléte, kisugárzása akkor is jó hangulatba hozna, ha ő maga nem mosolyogna folyamatosan. De egész buli alatt így tett, már amikor jelenése volt, mert a már megszokott módon, amikor nem volt szerepe, már szaladt is le a színpadról. De azért egy-két magyar szó belefért az átkötő szövegekbe. Hogy ez részben minek köszönhető, arról majd később.
Amikor még az előzenekarra vártunk, azt vettem észre, hogy a sok Beast In Black-pólós rocker mellett nagyon sokan voltak Wisdom-pólóban, ami érthető Máté okán. Pláne, ha tudták volna, hogy a sátorban tartózkodókból simán össze lehetett volna hozni egy Wisdom-blokkot a koncerten. Ugyanis a zenekar korábbi tagjai közül többen is jelen voltak a koncerten és minden posztra megvolt a megfelelő ember. A hangulatra amúgy sem lehetett panasz, a közel telt ház egy emberként éljenezte a banda szinte minden megmozdulását, többször hangos „Beast In Black, Beast In Black” skandálásba kezdett az este folyamán.
Amit a tagok meg is háláltak a maguk módján, Kasperi Heikkinen a tőle már megszokott grimaszokkal és poénkodásokkal, Molnár Máté folyamatos mosollyal, kimutogatásokkal, kikacsintásokkal, Atte pedig a megszokott őrült játékával, de még Anton Kabanen is folyamatosan mosolygott.
Gondolkodtam is azon, hogy ritka az olyan turné, ahol két, ennyire látványosan és szemkápráztatóan játszó dobos szerepel a zenekarokban, akiket élmény nézni, és akik önmagukban is jókedvet csalnak a közönség arcára. És persze ott van Yannis, aki kb. egy maratoni távot rohangált le a buli alatt, miközben iszonyat jól énekelt és amíg jelen volt a deszkákon, a közönséggel is tartotta a kontaktot. Természetesen a közös pózokból sem volt hiány, szinte minden dalra jutott valami extra látnivaló.
A csapat többször nyilatkozta, hogy nem jött igazán jól a Covid miatti leállás (senkinek nem jött jól), ugyanis a friss albumukat nem tudták megmutatni élőben a nagyközönségnek, és tartottak attól, hogy mire eljutnak mindenhova, addigra esetleg elfelejtik a lemezt. Megnyugtatásul közlöm, nem így történt, némely új tételt talán nagyobb üdvrivalgás fogadott, mint a korábbi slágereket. A kezdő nóta mellett a Moonlight Rendezvous is alapos elismerést kapott a közönségtől. A program erősségét talán az támasztja alá a legjobban, hogy ugyan ez egy lemezbemutató turné volt, szinte egyforma arányban szerepelt mindhárom album.
Természetesen voltak olyan tételek, amiket némiképpen jobban várt a közönség, ilyen volt a Crazy, Mad, Insane, ami a korábbi turnék egyik emlékezetes pillanata volt, köszönhetően annak, hogy a három gitáros a dal kezdetére egy-egy napszemüveget vett fel, ezeken a dal címének három szava futott, mint egy digitális kijelzőn. Ezek a napszemüvegek tudtommal egy korábbi turné záró állomásán a közönség közt landoltak, de most sem maradtunk extra látvány nélkül. A szám közepén hallható billentyűszóló alatt egy őrült kalapos ember jött be – aki nem más volt egyébként, mint Szabó Dani, a banda dobtechnikusa (amúgy korábban a Wisdom dobosa) -, így a dalhoz tartozó őrület folytonos az újabb érában is.
A teljes műsor szerencsére a pörgősebb tételekre fókuszált, talán egyetlen dal volt, ami pici pihenőt engedélyezett nekünk, az Oceandeep, ahol a fényeknek köszönhetően kékbe burkolózott a csarnok és a mostanra már trendinek számító telefonok lámpái világítottak a nézőtéren. Impozáns látvány volt, ez mindig tetszik. Ugyan picit mesterkéltebb, mint régen az öngyújtók lángjai, de mégis… A normál műsor lezárása előtt nem sokkal megérkezett az a dal is, amit talán legjobban vártam: az új lemez egyik legjobb tétele, a Hardcore, és nem az erősen erotikus klip miatt. Így elmondhatom, hogy a kedvenceim ezen az estén mind előkerültek, ezért is kezdtem úgy a beszámolót, hogy igazi „slágerparádé” volt. Ha már az én kedvencem terítékre került, akkor mi mással lehetne lezárni a rendes műsort, mint a banda első és legnagyobb slágerével, a Blind And Frozennel, ami még így, hat év távlatából is zseniális szerzemény, talán a legnagyobb ovációt kapta. És itt jött el a koncert legérzelgősebb része, ami egyben megható is volt. A ráadás előtt a banda levonult a színpadról, csak Máté maradt.
Tőle megszoktuk – ahogyan a másik, alestormos Mátétól is -, hogy a hazai bulik alkalmával szól pár szót magyarul is a közönséghez. Természetesen most is megköszönte, hogy ennyien eljöttünk a koncertre és elmondta, hogy nekik mindig is különleges esemény lesz a magyar koncert. Pláne, hogy mostanra a magyar kontingens a második legnagyobb az utazó csapatban, ugyanis rajta és a már említett Szabó Danin kívül van egy harmadik is a stábban, aki nem más, mint a fényekért felelős Krómer Márton. Ő is évek óta együtt utazik a bandával, de több más európai csapattal is dolgozik együtt. Itt említsük meg, hogy gyönyörű fényeket kapott a banda az este folyamán.
Volt pár ötletes lámpa, Cindy és Mindy „otthona” is többféle módon ontotta magából a fényt, a füstöt nyomó gépekkel együtt is a megfelelő pillanatokban adott hozzá a dalokhoz. Ha majd egyszer olyan nagy lesz a zenekar, hogy a teljes turnéra saját ledfallal tudnak menni, akkor ez még további pluszt adhat a látványhoz. Most csak egy, a koncepcióhoz tökéletesen illő molinó volt a színpad hátsó fertályán. És aki egy picit többet szeretne olvasni az európai turnék hátteréről, illetve hogy mikkel kell szembesülniük technikailag egy-egy adott helyszínen, az beleolvashat Marci blogjába. Szóval Máté mindkettőjüket, Marcit és Szabó Danit is megemlítette a közönségnek, akik a megérdemelt tapssal jutalmazták a stábtagokat.
De Máténak azért is különleges volt az este, mert ez volt az első olyan koncertje itthon, ahol már mindkét gyermeke jelen volt. A nekünk adott interjúban említette, hogy a nagyobbik gyerkőc már látta apát a színpadon, most először a kisebbik is eljött. Azt nem láttam, hogy Máté szeme bepárásodott-e a gyerekei említésekor, de a közönségtől hatalmas tapsot kaptak a srácok, az biztos. De talán még náluk is nagyobbat kapott Máté felesége, akinek köszönhetően Máté azt tudja csinálni, amit szeret, és aki lehetővé teszi, hogy most is bő másfél hónapig úton tud lenni. A koncert alatt többször észrevettem, hogy amikor Máté a színpad jobb oldalára jött át, és az egyik gyerkőc valakinek a nyakában ült, egy mosoly, egy integetés kijutott a srácoknak. Aranyos pillanatok voltak ezek. Mire vége lett a speechnek, a banda már vissza is szivárgott, hogy három nóta erejéig még felszántsa a színpadot.
A pesti dátum a monstre turné utolsó harmadára esett, addigra már túl voltak bő egy hónapnyi utazáson, de szerencsére ez alatt a közel 100 perc alatt semmilyen fáradtságot nem éreztem rajtuk, Yannis hangja is kitűnő formában volt, Atte sem vett vissza a hatalmas mozdulatokból és az energiából, illetve a három hangszeres is folyamatos mozgásban volt.
A One Night In Tokyo dalra már Yannis és Kasperi is megőrült, a gitáros a refrének alatt pörgött, ugrált, még Angus Young-os gitározásra is vetemedett. Yannis a refrén alatt táncolt, moonwalkozott, ugrált. Máté és Anton a mikrofonhoz volt láncolva, mert a vokálokért ők feleltek, ahogy az egész este folyamán.
Itt is ugyanaz a nóta zárta le az estét, mint a decemberi koncerten, az End Of The World kezdetén Atte elé tartotta Yannis a mikrofont, és a dobos vezette fel a dalt, buzdítva a közönséget az együtt éneklésre, amire egyébiránt nem nagyon kellett buzdítani, ment ez magunktól is.
Blade Runner / Eternal Fire / Die By The Blade / Revengeance Machine / Unlimited Sin / The Fifth Angel / Moonlight Rendezvous / Crazy, Mad, Insane / Sweet True Lies / To The Last Drop Of Blood / Oceandeep / Dark New World / Beast In Black / Hardcore / Born Again / Blind And Frozen // Cry Out For A Hero / One Night In Tokyo / End Of The World
2019-ben járt nálunk utoljára teljes műsorral a Beast In Black, akik most tudták nekünk bemutatni a 2021-es albumukat, és a közel telt ház megmutatta, hogy az anyagot nem véletlenül kedvelte a szakma és a közönség. Nagyon erős dalok sorjáznak rajta, a régebbi tételekkel megspékelve egy igazi slágergyűjteményt nyújtottak át nekünk ezen az estén. Talán mondhatom, hogy egy szemernyi üresjárat sem volt, és most egy picit több emóció szorult a sátorba. Jól szóló, szépen megfényelt műsort adtak nekünk a srácok, remélem, mihamarabb visszatérnek és nem kell több mint három évet várni rájuk. Mindkét zenekar új albummal érkezett, a Firewind ráadásul még új énekessel is, de a minőség egyik esetben sem csorbult a már többször megcsodálthoz képest.
Szöveg és fotó: Savafan
Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
