Fémforgács
Lépcsőfokok? Demók? EP-k? Mi a fenének van erre szüksége bárkinek is, ha rögtön a dolgok sűrűjébe vethetjük magunkat! Nem szórakozok én sem, az orosz Neka nevű projekt Alexander L. egyszemélyes alkotásaként azonnal magával ragadott. A Gestalt-ról első körben az jelenthető ki bizonyosan, hogy nem veszik el róla a reflektorfényt mindenféle zenekartörténetek, háttérmesék, mivel az égvilágon semmilyen információt nem lehet bezsebelni róla.
Elvileg 2015-ben még valami hip-hop lemezt is megjelentetett az úriember… „Itt van, hallgasd!” hozzáállással közzétett dalcsokorról van szó, ha lehet csokornak nevezni három szerzeményt. Persze ezek nem mérik szűkmarkúan az időt, ami funeral death/doom lévén meglepőnek sem nevezhető. Szokás szerint persze nem ilyen egyszerű a képlet, hiszen egyéni projekt lévén egyéni megoldásokat követ, sajátos érzésvilágot kíván átadni, vagy pusztán lelkes diákként lejegyzetelni, hogy abból bárki okulhasson. Akad itt fekete fém és rengeteg furcsa zörej, dark ambient megmozdulás. Hosszas akusztikus merengések, tiszta ének és gyomros hörgés, post-metal maszatolás, de bevethetjük titkos fegyverként a doomgaze kifejezést is a végeredmény tekintetében. Persze ezek a legkevésbé sem számítanak, érdekelnek, ha megpillantom a Gestalt borítóját, egyszerűen tudom, érzem, hogy csak valami különleges élmény várhat rám minden egyes alkalommal, pedig azt sem tudom pontosan, mit ábrázol, csupán hangulatot áraszt.
Így van ez a lemez három monumentális szerzeményével is, melyek közül az első a Dysthymia bő negyed órájával. Légies, de fullasztó párában úszó akusztikával kezdünk, melybe a klasszikusnak mondható funeral doom pengetések helyett egy erőteljes post, black metalos álmodozás szól bele pillanatokon belül. Tiszta, kellemes dallamokat szállító ének szűrődik át a rezdülések tengerén, hogy aztán némi ambient közjáték után ismét ködbe borítsa az elménk. Hiába nincsenek markáns gitárriffek, hiába faék egyszerűségű minden, nekem azonnal egy olyan műfaji alapvetés ugrott be róla, mint a Pantheist O Solitude lemeze. Nem tudom, hogy Alexander mennyire ismeri, kedveli Kostas Panagiotou mester anyagait, de az idővel erősebbé váló black metal részek kivételével igencsak sok párhuzamot lehet vonni. Mivel a Pantheist ezen lemeze nálam benne van a top 10-ben funeral doomot illetően, így természetesen ezt nem panasznak szánom. Na szóval, érkezik némi fekete muzsika és megjelenik a hörgés-károgás az anyagon. Valamennyire fel is pörgünk, de az erő helyett folyamatosan a harmóniák és dallamok uralkodnak, legyen bármennyire zord és kilátástalan az alaphangulat. Hullámzó, hipnotikus lüktetések, fokozatos építkezés a csúcspont felé: nagyszerű dalírásnak lehetünk fültanúi.
Nincs ez másként a maga 11 percével a lemez legrövidebb tétele címért induló Anhedonia esetében sem, amiben felerősödik a gitár szerepköre: bólogatásra ingerel, díszít, vezényel, miközben a billentyűk a háttérben cukrosbácsi módjára osztogatják a különféle kísérteties hangokat. A basszus egészen doomos felfogásban fogja a kezünket a dalban, de első pillanattól kezdve érződik, hogy ez nem áll távol egy depresszív black kinyilatkoztatástól sem. A sejtés az Anhedonia felétől válik meggyőződéssé, amikor a károgás mellé némi tempó is társul. Hangulatos szerzemény, de valahogy a két nagyágyú mellett egy kicsit kevesebbnek éreztem. Ehhez lehet hozzájárult az egyetlen negatív gondolatom is az összkép tekintetében: a Gestaltot egy olyan embernek kellett volna még kézbe vennie, aki hangzásban közelebb tudja hozni a finom megoldásokat a karcosabb zenével. Ezen a téren akadnak arányossági problémák, bár ez nem biztos, hogy mást is zavarna.
Joggal merül fel a kérdés a leírtak alapján, hogy mégis hol a fenében van az elsőnek benyögött funeral doom? Na, ez érkezik meg a záró, szintén negyed órás játékidőhöz közelítő Mortido túlvilági hangjaival és lassú, kimért melankóliájával. Talán ez a kiadvány legjobb tétele, de ezt nehezen tudnám eldönteni. Nem egyszerű feladatot vesz magára, aki át akarja rágni magát a Gestalt-on, de ezt nem a zenei összetettsége okozza, hanem folyamatos súlya, amit nagyon gyorsan megoszt velünk. A maga módján szépséges alkotás, aminek semmiből jött mivolta egy kicsit pozitív érzésekkel is feltöltött. Akad még a zene világában érdemes felfedezni való és nem felesleges az állandó kutatásom, keresgélésem az ilyen albumok után.
