rattlead.hu
Kicsit későn, és csak közvetve reflektálva Coly azon cikkére, melyben a mai világban vajon felállíthatunk-e akármilyen TopTen listát elméletét taglalta, szinte meteorként zuhant az ölembe az új Enslaved album. Lehet, hogy nem, de nálam ez a banda egyértelműen beleférne.
Harminc év és 16 album van mögöttük, és a régiek még ma is olyan erővel és olyan hatással szólnak, hogy az ember azt hinné ők is az ázok leszármazottjai és olyan tudás birtokában vannak, ami csakis Odintól jöhetett. A Vikingligr Veldi, vagy a Frost cseppet sem öregedett, a Mardraum és a Vertebrae ugyanúgy húsba maró, és a Monumension-tól (In Times-nál újra) induló „gyökeres” átalakulás is jól áll nekik még mindig, mint ahogy az utóbbi idők visszakanyarodása is frissen hat a zenéjükben.
Nekem, ez a banda a „black metal” Metallicája, és kapaszkodjunk meg, bizony jobban csinálják, mint a másik kedvenceim. Már a Hordanes Land sem volt a maga idejében klasszikus, true fekete metál, és bizony, meg merem kockáztatni, nincs két egyforma, egy vonalon futó albumuk ( már az első három is olyan, mintha más-más zenekar alkotta volna meg), és az igazi varázsuk abban rejlik, hogy egyik sem tudott egy bizonyos szint alá menni, mert persze voltak, hol jobb, hol rosszabb időszakuk, ám ezek valahogy mindig is magukhoz képest érződtek gyengébbnek, a zenei közegben egész egyszerűen mindig is kiemelkedtek. Hazájukban rendre zsebelik be a díjakat, de nemzetközi szinten is harcban vannak évről-évre az év albuma díjáért, mindezt úgy, hogy a zenekar gerince, Ivar Bjørnson és Grutle Kjellson a kezdetek óta építik a bandát, de úgy látszik, fantáziájuk és alkotókészségük még mindig kiapadhatatlan.
Annyira, hogy az előző albumuk, az Utgard majdnem az első helyre furakodott be a 2020-as listámon, de ez az album, hmm. A tavaly csalogatónak kidobott két szám is már jelezte, nem lesz kispályás az új album sem, de amit kaptam egészben, az mindent felül múlt, annyira, hogy még a párom is (aki nálam jóval konzervatívabb zenei téren) kijelentette, ez az album simán veri a régi nagy kedvenceket. Ez csak az ő véleménye, de tagadhatatlan, van benne valami.
Ez egy konceptalbum, amely Heimdall-ról szól, aki őrzi a Bifrost hidat Asgard és Valhalla között, és aki elméletileg Odinnal együtt meghal a Lokival vívott csatában ( érdekesség, hogy az első demó, az Yggdrasill első száma szintén Heimdallr címet viseli), ám történetei mégis homályba vesznek, mint ahogy maga a kapuőr is a régi történetekben (Heimdall-ról van a legkevesebb és legellentmondásosabb információnk a régmúltból; egyes írások szerint túléli a csatát Lokival és ő lesz az emberek oltalmazója). Én úgy gondolom, mintha tovább írták volna a történeteket, s mindez a Nagy Csata utáni kiút és világkeresés, de e csata akár a lelkünkben is feltörhet sok, olyan elkeseredett pillanatokban is akár, mint amit a a pandaménia okozott sokaknak, nem is véletlen, hogy ez a mű is abban az időszakban íródott.
Így hát útra kel az emberek világába a hajóján, hogy felkutassa az új világot, vagy hagyja ott, és visszamenjen, ahonnan jött. És az igazi zenei kaland most kezdődik. A Behind The Mirror a lágy vízcsobogás kellemes hangulatával indul, miközben egy kürt hangjait ( Gallarhorn? ) szólaltatja meg a Wardruna-s Eilif Gundersen, és csak a hirtelen kemény, baljóslatú riffekbe való átváltás sejteti, hogy elkezdődött az elkerülhetetlen. Az utána jövő szám, a Congelia szerintem az album legsötétebb hangulatú dala, bár az egész 48 percet átitatja egy nagyon erős halálközeli, komor hangulat, mégis, az erős dobolással, majd az arra ráépülő zakatoló gitár riff teljesen a hatása alá vonja az embert, nem is engedi el a szám végéig, a középen felbukkanó, erősen progos szinti csak még jobban ráerősít erre, és ahogy még nagyobb sebességre és erőre kapcsol a gitár, az embert egész egyszerűen összeroppantja a kilátástalanság…..
A maga módján talán a Forest Dweller az album leglágyabb és legtisztább nótája, itt ott kicsit még doomosnak is érzem, hogy utána megint belecsapjanak egy egyszerű, szintén erősen progos, ám annál modernebb hangulatú fejezetbe, a Kingdom-ba. Szerintem ez az album csúcspontja (a másik nagy kedvenc a Congelia), lüktető és lendületes, a káosz és a rend kiváló elegye, de a The Eternal Sea is ezt a vonalat viszi tovább, kicsit kevesebb váltással. Caravans to the Outer Worlds már régebbi, a koncertkiadványuk húzó nótája volt.
A korong lezárása szintén egy nagyon erős és nagyon komor számmal zárul, mégpedig a címadó dallal, a Heimdal-lal. Bármit is képzelünk utazásunkba, az istenek harcát, vagy lelkünk egy-egy metódusát, a végszó csakis az elmúlás lehet, s ezt nem is nagyon rejtik el számunkra. Halljátok? A Gallarhorn minket is hív…..
Hogy a bukás felemelő, vagy csak egyszerűen tragikus, azt mindenki maga döntse el.
Az azonban tagadhatatlan, hogy ezt az utazást nagyon jól prezentálja az Enslaved. De akár zenei utazásnak is tekinthetjük, én speciel fel se tudnám sorolni, mennyi, de mennyi stílus elemet, progos utalást találtam ezen az albumon, mint ahogy itt megint erősebb a black metalos áthallás is, mégis annyira kompakt, és annyira Enslaved-es, amit talán csak az érthet, aki eddig is követte az életútjukat. Sokat változtak és sokat is fognak változni, de hogy náluk jobban senki nem tudja elmesélni az északi istenek történeteit, az is biztos. Mert ők az Enslaved, és Enslavedes-en is alkotnak, akik sosem tudtak „háttérzenét” írni, ők, a szó jó értelmében vett üljünk le, és hallgassuk végig zenék készítői. Hát üljetek le ti is, és hallgassátok végig az Istenek Alkonyát!
