Fémforgács
Mint ismeretes, imádom a horrorfilmeket. Főleg a misztikus, különleges darabokat, ahol a félelemkeltés és gore kéz a kézben tudnak belemászni a fejembe. Jöhetnek a szellemek, zombik, vámpírok (a csillámmentesek), óriás denevérek, életre kelt madárilyesztők, farkasemberek, de mégsem keltenek bennem olyan érzést, mint amikor megpillantok egy képen egy egyiptomi múmiát, vagy bármilyen más eredetű, valamilyen szinten konzerválódott emberi maradványt. Sajnos a múmiás filmek azonban em tartoznak a legerősebb alkotások közé a zsánerben, legtöbbször egy régi Mesék a kriptából epizód szokott beugrani róluk.
Filmek esetében a legdurvább aprítás közepette is tudom, hogy illúzió, míg a másik oldalon a valóság áll: egy ember utolsó arckifejezése merevedett bele az időbe. A halál, a végzet, az időtlenség fonódik össze a tetem szőlőszemmé aszalódott szemzugában, ami cselekmény, sejtelmes zene nélkül is képes megborzongatni. Ez jutott eszembe akkor is, amikor megpillantottam a holland Cadaver Shrine bemutatkozó anyagának, a Benighted Desecrationnak a lemezborítóját, ami szinte ontja magából azt mulandóságot, amire senki sem szeret gondolni.
A projekt kapcsán nem véletlenül nem használtam a zenekar kifejezést, mivel egy olyan ember áll mögötte, akit a legtöbb helyen Mories néven találunk meg (eredetileg Maurice De Jong) és életének 49 évét azzal töltötte, hogy aktuális hangulatának megfelelően hozzon létre újabb és újabb zenei kinyilatkozást. Ennek köszönhetően minimum egy tucat aktív „zenekar” köthető a nevéhez, melyek között akad szimfonikus, raw, drone, black, death, noise és a jó ég tudja még hány műfaji kalandozás. Mielőtt azonban valami éjjel-nappal dolgozó gyártósori termelőre gondolnánk vele kapcsolatban, azt meg kell jegyeznem, hogy Mories a 90-es évek eleje óta aktívan veszi ki a részét a holland undergroundból és közreműködött olyan demókon, melyek az elsők között tartalmaztak fekete fémet és death/doom metalt hazájában. Ugyan végtelen számú variációi erőteljes minőségi hullámzást is fel tudnak mutatni, de időnként ereje teljében is megmutatkozik a szenvedélye, valamint tehetsége. Ez utóbbira mindenképp felhoznám példaként a Cadaver Shrinet, mert egy időtlen death/doom szörnyetegként szabadult rá a világra.
Az információk birtokában feltétlenül azoknak tudom igazán ajánlani azonban a lemezt, akik vevők lehetnek némi nosztalgiázásra és szívesen visszaugranának egy kicsit az első Asphys, Castle, Delirium, Celestial Season demók korszakába. Bizony, ezek határozzák meg alapjaiban a Benighted Desecrationt, leszámítva az idejétmúlt demós hangzást. Audiofil élménnyel ugyan nem kecsegtet a lemez, de egyszerűségében hordoz annyi nyomasztást, hogy ne ültesse el bennünk a panaszkodás iránti vágyat. Röviden: mély gitár, még mélyebb és ütősebb basszus, dohos, puffogó dobok, bugyborékoló, a maga módján kísértetiesen embertelen hörgés lesz a jussunk a legfeljebb váratlanabb tempóváltásaiban változatosnak mondható tételek hallgatása közben. Időnként elhalt sikolyok, kísértetek alig érthető mormolása tudja még tovább borzolni az idegeket.
Mindez sokkal inkább nevezhető lassú, apokaliptikus death metalnak, mintsem doomnak, de így indult a történet a legelső, szintén holland death/doom szörnyetegnél is, ami alapvetően határozta meg az én vonzódásomat is a műfajhoz (Sempiternal Deathreign – The Spooky Gloom). Szintén a korszaknak megfelelően nem találkozunk monumentális dalszerkezetekkel, fél órás szerzeményekkel, csupán 4-5 perces durvulásokkal, melyekre vagy kimért tempóban, vagy felpörögve lehet jókat bólogatni. Mázsás mivolta így is bőven átjön az összesen 39 percnyi, tökéletesen elegendő játékidő alatt is.
Old-school zenéket habzsolóknak biztosan nem fog csalódást okozni a Benighted Desecration, ami éppoly rideg, kimért és borzongató, mint a borítóképe. Meglepetésmentes, mégis utolsó másodpercéig erős kiadvány ez, amit érdemes meghallgatni. Így szól 2023-ban a méltatlan halált halt lelkek siráma, két világ közt rekedt démonok panasza és káromlása maga az élet felé.
