Fémforgács
Átfésülve az idei cikkek témakörét, elég kevés szó esett a halálfémről, pláne a kicsit thrashbe hajló ágáról. Pedig az idei évben is voltak egész csinos dolgok, amikről jó lett volna írni, tervben is voltak, csak az a fránya idő… A Nothingness brutális lasagne borítóval megküldött durvulásáról valamint az Act of Impalement doomal átszőtt magasztos brutalitásáról különösen jó lett volna tollat ragadni, de legalább ilyen formában megemlékezhettem róluk. Ja, és a Slog újdonsült temetői himnuszairól el ne feledkezzek már…oda simán lehet dobni a séfcsókot. Ennyit erről, mert semmiképp sem szeretném azt, ha nem a mostani recenzióm fő tárgya kapná a reflektorfényt. Az Új-Mexikó államból származó Street Tombs viszonylag friss névnek számít, 2017-es alapításának története a Santa Fe városában található The Cave nevezetű klubbéli koncertekig vezethető vissza. Ott határozták el a tagok, hogy alapítanak egy saját bandát. Egy év múlva jött is az első demo, amit további kettő követett. Ezeken egészséges death metalt hallhatunk mégpedig az energikusabb, direktebb fajtából. Kitartásukat végül siker koronázta, mivel felül láthatjuk munkájuk gyümölcsének a borítóját, ami valljuk be: nem sikerült gyengére. Nem kevés része van abban, hogy pont rájuk esett a választásom a promós anyagok tengerében, mert azért egy ilyen alkotás mellett nem szokás csak úgy, hideg szívvel elsétálni. Todd White mindent elkövetett annak érdekében, hogy király legyen a külcsín, na de mindez semmit sem ér, ha a zene nem közvetíti azt az üzenetet a fülnek, mint amit a borító közvetít a szemnek. Itt sincs sok panaszra okunk, a Reclusive Decay nem okozott csalódást.
A kengyelfutó gyalogkakukk és a prérifarkas sivatagi homokja ringatta bölcsőjüket a Street Tombs tagjainak, ugyanis mindannyian tősgyökeres Új-Mexikóiak, amely államnak, ha nem is a leghatalmasabb, de egész szemrevaló underground színtere van (Superstition, Heretical Sect). Damian Jacoby és David McMaster gitáron és hangszálakon játszanak nagy szakértelemmel. Ben Brodsky dobolása és Galen Baudhuin basszusa jelenti a ritmusszekciót, megbízható alapot kreálnak a gitároknak. Takonygerincű, folyós halmazállapotú összeragasztózott ritmikákról szó sincsen, nagyon egyenes vonalúak, arcbamászóak a dalok felépítése. Egy jól összeszokott csapat képét mutatja a Street Tombs, akiknek sikerült egymásra hangolódniuk, érezhető, hogy egyik hangszer sem akar a másik felé kerekedni, hanem harmóniában, egymásra figyelve prezentálják számunkra a tételeket.
Minderről meggyőződhetünk akkor, ha elindul a Wretched Remains és meghalljuk az enyhén svédesen megszólaló gitárokat, az erősen öblösre kevert dobokat valamint a szokásosan mélyről feljövő halálhörgéseket. Stílusát tekintve a Street Tombs levesébe a death metal adja az alaplevet, mindezt megfűszerezi a thrash és a punk attitűdje, illetve zenei megoldásai. Bizony a kriptából alkoholista thrasherek és anarchista punkok bújtak elő, akik FUCKIN’ SLAYER!!!! és ANARCHY!!!! felkiáltásokkal fogják tudtunkra adni jelenlétüket. Ez teszi az átlagos csapatoknál érdekesebbé a Street Tombs muzsikáját. D-beat, harcosan meginduló thrash futamok találkoznak a death metal erejével, felépítésével. Mindezt megspékelik a rövid, de nagyon jól elhelyezett szólók.
Ezt mind megtaláljuk az első dalban, eseménydús kompozíciók követik egymást. A következő Diseased Existence úgy indul, mintha egy 88-as thrash albumot hallgatnánk, a nyitóriff egyből a tudtunkra adja, hogy egységes minőségű galoppok érkeznek a szokásos törésekkel, pofás témázgatásokkal és egy nagyon dögös lelassulással, amire nagyon könnyű headbangelni. Sepultura, Bolt Thrower az egyik oldalon, Discharge és G.B.H a másikon. A groove mindig gondoskodik arról, hogy helyeslően bólogassunk a lemez játékideje alatt, azonban ez nem jelenti azt, hogy egyből megcsinálta a Street Tombs a tökéletes zsánerlemezt. Merthogy ez az, mondjon akárki, akármit. Ez nem szitokszó, ezek adják az underground legnagyobb szeletét. Már ha csak az egyes tételek játékidejére vetünk egy pillantást az már önmagában felér egy üzenettel. Egységes, 5 perc körüli hosszukkal máris választ kapunk arra a kérdésünkre, hogy idegen, nem odaillő vagy esetleg kísérletező periódusokkal meg fogják-e zavarni az album természetes menetét.
Hiába amerikaiak, mégis egy európai ízű megközelítésben reprezentálják számunkra a death metalt, punkos energiával, meggyőzően és nem utolsó sorban szórakoztatóan. Mindez egy modern, de sterilnek egyáltalán nem mondható hangzással párosul. Erénye egyben a gyengesége is. Hiába a jó dalszerzés egysíkúvá válik egy idő után a Reclusive Decay. Vokál fronton is ugyanerről tudok beszámolni, erőteljes a hörgés, de egyszerűen elfásulnak a dalok ebben a nagyon homogén stílusban. Azért, ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor ennél nagyon több hibát nem találunk a hallottakban, egy zsánerlemezen nem is célszerű számon kérni a meghökkentő megoldások hiányát, mivel ez nem is célja. Belőtte magának a célközönségét a Street Tombs és őket akarja kiszolgálni.
Nem fogja megváltoztatni az életünket a Reclusive Decay, egyszerűen szórakoztatni akarja azt a réteget, aki szereti a minőségi, de alapjáraton flanc nélküli death metalt. A thrash és a punk behatások pedig arról gondoskodnak, hogy ne váljon a végtelen nagyságú szürke massza részévé, kis egyéniséghez, karakterhez juttatva az általuk előadott zenét. A Roswell-i incidens se volt igazán hatással a srácokra, nincs a szokásostól eltérő, UFO-kal vagy űrbéli kalandokkal foglalkozó témavilág, az emberiség egyre sötétebb, önpusztító hétköznapjairól, a halálról és a megsemmisülés örökzöld témaköreiről regélnek. Átlagon felüli átlagosságért bátran forduljunk a Carbonized Records oldalára, mivel február 17 óta ott talált magának otthonra a Reclusive Dexay.
