Fémforgács
A powerviolence és a hardcore az utca hírmondói. Ez mindig így volt és így is lesz, amíg létezik nyomor, kiszolgáltatottság és igazságtalanság, vagyis addig, amíg egy embernél több lakja a bolygót. Előszeretettel baszunk ki a másikkal, imádjuk kihasználni a gyengeségeket, áttrappolunk rajtuk, ha a mi jólétünk múlik rajta és hátra se fogunk nézni. Ilyenkor szokta mindenki exkuzálni magát, hogy “én aztán soha se tennénk ilyet”, de aztán ha kilépek az ajtón, akkor valahogy ezek az egyének láthatatlanná válnak. Mindezt persze nem egy recenzió fogja megváltoztatni, ez egyszerűen belénk van kódolva, és mielőtt megkapnám a magas pacit a seggem alá: nem, én sem vagyok a moralizálás poszterfiúja, vannak hibáim, nem is kevés, de törekedek arra, hogy ne csak én, de a környezetem is megtalálja a számítását. Mindez a bla bla egy jóindulattal is középszerű felvezetése egy debütáló albumnak, ami pont a moralitást, erkölcsösséget és a hétköznapok elbaszottságát hívatott reprezentálni nekünk. 2010 óta számít aktív bandának az Endorphins Lost és Seattle szürke esővel áztatott, túlárazott kávészagú világából csöppentek a promós cuccok közé. Öttagú fogatuknak ez a harmadik kiadványa, ami eddig egy demoból és egy EP-ből állt, de ez február 1-től már kiegészült egy albummal is. A Night People teljes erőből fogja csontos öklét nagy erővel a rendszer pofájába helyezni,
Vokál: Rig. Gitár: Chris. Másik gitár: Adam. Basszus: Brandon. Dobok: Joe. Ez a felállás. Rövid, tömör és velős, ám ezúttal nem kell kierőszakolnunk a csontból azt a sok trutymót a fokhagymás pirítósunkra. A Night People első száma egy elég érdekes témát feszeget: név szerint az erkölcs és a morál teljes háttérbe szorítása a győzelem érdekében. Itt egy II. világháborús allegóriát használnak mindennek a bemutatására, amikor a brit és amerikai tábornokok, taktikusok arról döntöttek, hogy szőnyegbombázással kell végleg lefejezni a német mérges kígyót. A civil áldozatokról teljesen megfeledkezve, örömmámorban ünnepeltek a népek az utcákon. Ilyen időkben a morál és az emberi élet relatívvá válik. Ebbe a háborúba talán a legkönnyebb belelátni a jó és a rossz, a gonosz és a jóindulat harcát, de ez még nem jelenti azt, hogy a másik oldalra ne tapadt volna olyanok vére, akiknek az a vénájukban kellett volna maradnia. Az Endorphins Lost mindezt 1:47 perc alatt mutatja be nekünk, nem túl mélyre hangolt gitárok, dühös ugatás és a stílushoz képest intelligens dobok vezetik fel a kontroll alatt tartott káoszt, ami el is szabadul annak rendje és módja szerint. A gitárjáték primitív és ez a zsánernek tetsző jellemzés. mert ez a stílus erről szól, a zsigeri érzelmeket nem lehet túlgondolni, itt mindennek a maga nyers valójában kell formát öltenie.
Kontrollált káosz alatt azt értem, hogy a számoknak nincs improvizatív jellege, noha alig egy perces sorozatokat lőnek a mellkasunkba mégsincs olyan érzetünk, hogy itt bármelyik pillanatban ki fog siklani a vonat. Aki követte az Endorphins Lost munkásságát annak ez elég nyilvánvaló lehetett, hogy ebbe az irányba fognak fejlődni, de, és ez egy nagy betűs de: nem beszélhetünk elpuhulásról vagy bármilyen fajta rádióbarát szellemiség megjelenéséről. Ezek a dalok most is kurva dühösek, a tupa tupás hardcore részek váltakozása a kíméletlen, betonba döngölős powerviolence-al nem engedik azt, hogy túlságosan egydimenziósak legyenek a dalok. Erre egy kiváló példa a The Myth Of Modern Medicine. Egyenes ágon építi fel a macsós lelkületű hc-t majd érkezik a váltás és utána jöhet a pv őrülete. Van ahol az egyik nagyobb szerepet kap, mint a másik, de alapjáraton mind a két stílus megkapja a maga szerepét a dalokban. Mondanom sem kell, hogy mennyire szeretik egymást ezek a zsánerek, a crust és a grind megjelenésével pedig már automatikusan mindenki fejére délceg punktaréj nőne egy csapásra. Külön felhívnám a figyelmet a címadó Night People tételre, mert ez egy kicsit megtöri a húsdaráló jellegét a albumnak, de itt a “kicsit” szót komolyan kell venni. Fél percről van szó, ahol egy sludgeba hajló rész hívja fel magára a figyelmet, áporodott ugyanakkor orrvérzést előidéző düh leledzik benne…hát még a folytatásban.
Talán itt és a soron következő Uptown Trafficben vesztik el a legjobban a fejüket a fiúk. Átjárja az energia ezeket a dalokat, amik simán a kedvenceimmé váltak. A hangzás kellően nyers ahhoz, hogy tényleg oda üssenek ezek a dalok, ahol a legjobban fáj, nincs semmi finomkodás és mégis mindent kiválóan hallani. Mondjuk ha veszünk egy kósza pillantást a hangmérnök nevére, akkor már mindent érteni fogunk. Greg Wilkinson ment át a cuccon az Earhammer stúdiójában, szóval igen…értő kezekbe került a cucc. Nem azt mondom, hogy ez a lemez lesz az, ami megváltoztatja az életünket, de a pv és hc szcénán belül egy közel tökéletes albummal van dolgunk, ami azt teszi, amit tennie kell. Vagyis az arcszerkezetünkbe tol minden szemetet, kutyaszart, köpetet amit az utcákról összehordtak és mindezt ledugják a torkunkon, akár tetszik, akár nem. Az Endorphins Lost tud azonosulni mindazzal az elkeseredett reménytelenséggel és kilátástalansággal, ami a mostani időket is ugyanúgy átjárja, akárcsak bő 40 évvel ezelőtt ezen zsánerek születésének a hajnalán. A váltakozó stílusú vokálok mindazok helyett ordítja a levegőbe a fásult gyűlölettel teli kétségbeesést, akiknek nincs hangja, mert lényegtelennek és eldobhatóknak vannak kikiáltva. Az Endorphins Lost tényleg méltó az utca hírmondója titulusra.
