Fémforgács
Az életben nem hallottam korábban a cseh Trahir zenekarról, ami nem csoda, hiszen zenészeivel sem igazán lehetett találkozni más bandák esetében annak ellenére, hogy nem tűnnek kimondottan fiatalnak. Az viszont felért egy felém irányított mágnessel, hogy bemutatkozó anyagukhoz odabiggyesztették a heavy/doom jelzőt, amit bátran kiegészíthetünk a hard rockkal, esetleg az NWOBHM címkékkel is, ha be kell lőnünk nagyjából a zenéjüket. Mindezt olyan témakörökkel párosítják, mint a fantasy irodalom, a történelem és az okkultizmus, melyek önmagukban is sok izgalmat rejthetnek. Persze nem a föld alól másztak elő, már 2018 óta lépkednek felfelé a ranglétrán (demó, single, EP stb.), hogy észrevegye őket a világ. Ennek ellenére szép csendben, magánkiadásban jelent meg a pofás külső alá rejtett Whose Hearts Petrified korong és nem is hiszem, hogy különösebb reflektorfény várna rá.
Pedig nincs szó rossz zenéről, sőt! A gitárért felelős Jéňa Mašek meglepően jól hozza a klasszikus rock/metal gitározást minden egyes dalban, remek szólókkal és ősi Black Sabbath, esetenként Deep Purple és Led Zeppelin inspirálta alaphangulattal. A korszellemnek megfelelően kalandozik Dan Friml basszusa is, amit szintén jól kísér, bár kevésbé ötletgazdagon Martin Horčic dobjátéka. Mint mindig ezen a vonalon, az összképet most is az énekes határozza meg és szerencsére itt sem lesz okunk különösebb panaszra. Nem ismerhetjük meg akár ezerből is Adam Balcar torkának gyümölcsét, de a kórusokkal kiegészítve nagyon jó dallamokat hoz és ez rögtön szimpatikussá is teszi az egész anyagot. Egy kicsit Ozzys, máshol gótikus, epikus, de a dögösebb énjét is elő tudja rántani szükség esetén. Elmondható róla, hogy mindig a dalhoz igazítja az aktuális hangszínét. A borító sem fog bevonulni a metal történelembe, a hangzás viszont igazán jól eltalált. Támogatja a retró hangulatot, mégis erőteljesen, kellő lendülettel indítja csatába az egészen szórakoztató szerzeményeket. Szeretem, ha egy csapat nem másolni akarja az elmúlt idők életérzését, hanem azt őszintén újra is akarja élni, ahogy ez a Trahir esetében is történik.
Ezt a sort az alap heavy metal lüktetéssel érkező Lichking X Witchqueen kezdi meg a maga 4 percével, aminek hallgatása közben olyan csapatok ugrottak be, mint a Pagan Altar, The Obsessed és a Pentagram. Valamiért a heavy metalt némi doommal vegyítő csapatok nagyon kedvelik az ilyen tempósabb nyitásokat, azonnal be is ugrott egy napokban hallgatott másik korong, amivel majdnem tökéletes párhuzamot lehetne vonni ezzel a kiadvánnyal, de erről majd egy másik cikkben…
A magasabb pontszám mégsem ennek az útnak szól igazán, hanem annak, hogy az albumot nem lehet kiismerni pusztán egyetlen dal alapján. A korábbi demós dalok kommerszebb stoner vonalát lerázva a zenekar valóban inkább a múltból inspirálódik és nem veti meg annak kreatívabb megoldásait sem. Persze nem progresszióra gondolok, csupán bármikor felbukkanó dögös szólókra, akusztikus betétekre, pofonosztó riffekre. Ebből ad ízelítőt a Blåkulla című dal, hogy aztán a folytatásban tényleg kibontakozhasson az album. Akad itt több, lemezeken már ritkán hallható instrumentális közjáték (mint Paranoidon a Rat Salad például), két részre osztott monumentális szerzemény, középkori hangfoszlányok, okosan felépített pszichedelikus utazások és rengeteg bólogatni való.
Elnézve a zenekar képeit, elég komoly rajongótábort sikerült már kialakítaniuk a korábbi, rövidebb kiadványaikkal, a Whose Hearts Petrified pedig biztosan nem fog csalódást okozni nekik. Meg úgy senkinek, aki kedveli a 70-es éveket és szívesen fogyasztja azt modernebb köntösben is ugyanazon irányelvek mentén. Ugyan akad pár leülő, vagy máshonnan ismerős rész az albumon, egy jó könyv olvasása, egy pohár hideg sör elfogyasztása mellé szerintem tökéletesen megfelelhet.
A teljes lemez meghallgatható IDE kattintva.
