Hard Rock Magazin
Egy fontos szolgálati közleménnyel kell kezdenem: a Blue Stage is Csepelen van már, mindenki oda menjen, a nagy sátor előszobájaként található! Nekem is az első koncertem volt itt, szinte egy az egyben hozták át a régi helyen lévő kis sátrat. A bulira nagyon kíváncsi voltam, mivel az egyik kedvenc olasz énekesem érkezett egy újabb banda élén. Alessandro Contit láttam már a Trick Or Treat és a Luca Turilli’s Rhapsody énekeseként. Sajnos a vele készült két Twilight Force-lemez nem a kedvencem a diszkográfiából, de élőben bíztam a szórakoztató produkcióban.
Kezdésként egy kis hamisítatlan power metalt kaptunk a Silver Bullet zenekartól. A friss albumon már új énekessel muzsikáló banda kiállásával nem volt gond. A katonai egyenfelső engem picit a Sabatonra emlékeztetett, de a minőség azért messze elmarad tőlük.
A hangszeresek folyamatos vokálozása dobott a produkción, Bruno Proveschi énekes teljesítménye nem volt elég karizmatikus. Az uruguayi srácnak szerintem még nincs elég színpadi rutinja, és a hangja sem hozott tűzbe. Frontemberként is erősödnie kell, mert nem éreztem azt, hogy rá kell fókuszálnom.
A hangszeres szekció a vokálozás mellett jól hozta a power metalos részeket, és a buli két erősebb dala is elsősorban a vastagabb és érdekesebb refrénekhez köthető. Az egyik egy újlemezes szerzemény volt, a The Ones To Fall, ennek refrénjébe is beszállt a három hangszeres, a jobbak közé emelve a középtempós dalt.
Amúgy a program meglepő módon nem a friss énekessel készült anyagra fókuszált, egyenlő számban voltak új és 2019-es szerzemények. Miután a The Witches Hammer dal címét megtanították nekünk, a vokálokkal már mi is kisegítettük a csapatot. A hangulat egész jó volt, elnézve a körülöttem állókat, jókat bólogattak a nótákra. A záró Forever Lost kárpótolt egy picit, a többszólamú refrén nagyon betalált nálam. Bemelegítésnek megfelelt, de semmi több.
Shadows Of A Curse / She Holds The Greatest Promise / The Ones To Fall / The Thirteen Nails / The Witches Hammer / Forever Lost
Mondjuk úgy, szinte minden tekintetben kilógott a sorból a következő csapat, az amerikai Seven Spires. Eleve nem európaiak, női énekessel az élen, és a zenéjük is elég sötét a másik két zenekarhoz képest. Itt-ott még black metal elemeket is megvillantottak, ehhez mérten az énekesnő is igen színes spektrumot hozott a hangjával.
Adrienne Cowan már járt nálunk az Avantasia vokalistájaként, akkor sajnos a hideg miatt az egyik kedvenc dalom kimaradt, pedig abban Adrienne főszerepet kapott a turné más helyszínein. Később szerepelt az Avantasia producerének szólólemezén, a Sascha Paeth’s Masters Of Ceremony kiadványon, de sajnos azon a lemezen nem azt kaptam, amit vártam, így nem túl jó előjellel néztem most sem a buli elé. Félelmeim részben beigazolódtak. Azt el kell ismernem, hogy Jack Kosto gitáros és Peter Albert de Reyna basszusgitáros párosa nagyon jó munkát végzett, Chris Dovas dobos pedig mindehhez jó alapot adott.
Zeneileg is voltak nagyon jó és élvezetes részek, pedig elég összetett anyagról van szó. De nagyon jó témákkal rukkoltak elő, érződött, hogy nem kutyaütő srácokról van szó. Adrienne is jól hozta az énekes részeket, frontlányként is jól produkált, de nekem a hangja nem jött be. Amikor hörgött, akkor úgy éreztem, mintha Dani Filth húga lenne, ez a fajta „károgás” nagyon nem az én világom. A zenéhez megfelelően a csaj kiállása is kellően borongós és sötét volt, kevés fényt is kapott, így szinte végig sötétbe burkolózva produkált.
Azt el kell ismernem, a scream és normál éneklés közötti váltások sem okoztak neki problémát, a dalokat meg is élte a színpadon, kellően színpadias volt a mozgása. Szerencsére a tiszta énekből több volt ezen az estén, a program nagyrészt az új anyagra épült.
A záró, monumentális, közel 10 perces tételre kapott egy kis segítséget a Twilight Force női vokalistája képében, pedig az eredeti verzióban Roy Kahn a társa Adrienne-nek. Sajnos ezen a bulin az én készülékemben volt a hiba, valahogy nagyon nem jött be a leányzó hangja. Pedig zeneileg elég színvonalasat nyomtak, Adrienne-nel sem volt gond, problémamentesen hozta az igen változatos dolgokat, de valahogy mégis…
Gods Of Debauchery / Oceans Of Time / The Cabaret Of Dreams / Succumb / Unmapped Darkness / In Sickness, In Healt / Dare To Live / This God Is Dead
Ennyire peches koncertet rég láttam, pedig nagyon vártam a Twilight Force előadását. Igaz ugyan, hogy engem inkább a két első albumuk fogott meg, viszont Conti hangját kedvelem és próbálom befogadni, megszokni a szélvészgyors tételekben. Kosztümökben nem volt hiány, a már megszokott gúnyák, maszkok, tündeszarvak mind a helyükön voltak. Sőt, a turnéra segítséget is kaptak Kristin Starkey személyében, aki az új albumon is hallatja hangját.
Szerencsére nem tolták az arcunkba, hogy itt a friss anyag, hallgassátok! Alig egy hónapos az új lemez, bevallom, még én sem hallottam elejétől a végéig, így nem bántam, hogy a program nemcsak erről szólt. Pechemre viszont a ’Heroes Of Mighty Magic’ lemez csupán egyetlen dallal képviseltette magát.
Rögtön egy címadó tétellel kezdtek, az előző lemezről érkezett a Dawn Of Dragonstar, ami kellően pörgős és dallamos ahhoz, hogy megadja az alaphangot a továbbiakhoz. Akkor még nem sejtettük, hogy ezen az estén nemcsak egy vokalista lesz pluszban a színpadon, hanem az egyik technikust is gyakori és visszatérő vendégként üdvözölhetjük. Sajnos mintegy nyolcadik tagként volt jelen rendszeresen. Az meg külön pech, hogy a fantasy világhoz passzoló ruhákban lévő zenészek közül nagyon kilógott lila pólójában és sárga-fekete csíkos nadrágjában.
Úgy a második daltól kezdve a szólógitáros Lynd cuccával folyamatos problémák voltak, és mivel a technikus srác vélhetően egyedüliként tudta a megfejtést, így egyik pillanatban a színpadon próbált segíteni a gitárosnak, majd az eredményt tesztelve rohant vissza a keverőpult mögé, és ezt az oda-vissza rohangálást még vagy 8-10-szer végigcsinálta, folyamatosan ott száguldozott mellettünk. Ez a fajta zene megköveteli a samplereket, bár sok minden ment ki a billentyűs kezei közül, azt hallhattuk, hogy a gitárok tutira élőben szóltak. Ugyanis a második-harmadik számot szinte végig működő gitár nélkül hozta le Lynd, akinél feltűnt – hogy tudván, hogy nem szólhat a gitárja, mivel a jeladója be sem volt kötve – rutinból ugyanúgy pengetett, mintha működő gitár lett volna a kezében.
Szegény társai folyamatosan kérdezgették, hogy mehet-e tovább a buli és bevallom, mikor hosszas próbálgatás után sem sikerült tökéletesen működésre bírni a hangszert, azt hittem, félbehagyják az egészet. Amikor meg a hangszer már működött, akkor a kontroll-ládákból nem hallott semmit. Helyette viszont Aerendir, a másik gitáros tette oda magát nagyon.
Azt nem tudom, hogy a lemezen a szólókat ki játszotta fel, de nagyon szépen levette a terhet a társa válláról. Amikor már javulni látszott a cucc, de még akadozva működött, akkor is hallható volt, hogy Lynd kezei közül úgy jönnek ki a szólók, hogy abban semmi kamu nem volt, mindig tűpontosan ott tartott, ahol kellett, még ha nem is hallottunk mindent. Volt, hogy szegény a dobemelvényre huppant le és a rádiójel-erősítőt húzták oda neki, és szinte centiméterekkel a szerkezet mellett kellett játszania. Helyette is mozgott Aerendir és az ebben a bandában Allyon néven futó Conti.
Engem amúgy sokban emlékeztet a zenekar a nemrég nálunk járt Gloryhammerre, az ottanihoz hasonló módon náluk is sötét csuklya mögé rejtőzik a billentyűs, akinek átkötő szövegein jókat szórakoztunk. Egyik bandát sem szabad komolyan venni, jó értelemben véve nem százasok és olyan világokról énekelnek – nem túl komolyan -, amik nem is léteznek. Míg az angoloknál egy méretes kalapács kapott szerepet a buli alatt, itt egy felfújható sárkány okozott örömet a közönségnek, mint a felfújt labdákat, úgy passzolgatták egymásnak a nézők a strandkelléket. Ebből Conti sem maradhatott ki, aki megpróbálta legyűrni a szörnyet.
A zenekar a közönséget is bevonta a játékba, az énekes kiválasztott egy rajongót, akit a színpadon lovaggá ütött, majd két papírra felírt dalból választhatott, hogy melyiket játssza következőként a banda.
Az a sajnálatos, hogy amikor minden klappolt, akkor nagyszerű buli volt, a samplerek támogatásával úgy szólt a motyó, ahogy azt lemezen megszoktuk. Az igaz, hogy a régebbi tételeknek Conti hangja adott egy kis Helloween-ízt, de ez csak színesítette a műsort. A közönség is érezhette, hogy valami nagyon nem akar összejönni a technikával, de ennek ellenére is töretlen rajongásunkkal az átlagosnál még több támogatást adtunk a zenekarnak.
Zárásként a debütalbum egyik ikonikus tétele jött, a refrénben a zenekar nevét teli torokból üvöltöttük, ekkor már hatalmas jókedv lett úrrá a sátorban. Amúgy sem volt az a mélabús koncert, szórakoztatni nagyon tudnak a srácok és a sorozatos technikai bakik ellenére vagy talán éppen azért, felejthetetlen estét produkáltak. A lezárás után pár perccel már kint voltak a közönség között és kedélyesen elbeszélgettek velünk, dedikáltak és közös fotók tömkelege készült.
Dawn Of The Dragonstar / Twilight Force / Dragonborn / Thundersword / Flight Of The Sapphire Dragon / Enchanted Dragon Of Wisdom / Winds Of Wisdom / Twilight Horizon / At The Heart Of Wintervale / Blade Of Immortal Steel / The Power Of The Ancient Force
A szememben hősök voltak a srácok, én még ennyi technikai bakival tarkított koncertet életemben nem láttam. Szegény Lyndnek kijutott a jóból erre az estére, el se tudom képzelni, mennyire stresszes lehet úgy koncertezni, hogy az est felén nem szól a hangszered. A hibáktól eltekintve viszont jól szóló, szórakoztató, poénos előadást láttunk, én nagyon jól éreztem magam. Kellemes felavatása volt az új helyszínnek, ahol vélhetően még nagyon sokszor fogjuk tiszteletünket tenni.
Szöveg: Savafan
Fotók: Török Tamás
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
