Fémforgács
Egyesek kupiba mennek, mások félhalottra isszák magukat a legénybúcsújukon, nekem egy vidám, sörözgetős, éjszakai horgászós este jutott ki a testvéremmel és egy gyerekkori barátunkkal. Ez elég visszafogottnak hangzik, az viszont visszagondolva arra a kellemes estére még nekem is furának fest, hogy a nádas susogását, a víz csobogását nem fesztivál metallal, hanem az Isole akkori korongjával, a 2019-es Dystopiával osztottam meg. Feledhetetlen andalgás volt, amire máig jó szívvel emlékszem az alkalom és hangulat függényében. A friss, Anesidora lemezzel már egészen más a helyzet. Nem minősége okán, mert nem véletlenül tartom a kedvenceim között ezt a csapatot, hanem ismét a körülmények miatt. Gyakorlatilag egy órával azután landolt az album a promós fiókomban, hogy a mindössze 31 éves barátunk teljesen értelmetlen baleset miatt bekövetkezett halálhírét megkaptam karácsony második napján. Mindez olyan színezetet adott a gombóccá összegömbölyödött lélekkel meghallgatott daloknak, amit szintén soha nem fogok elfelejteni.
Mint említettem, a minőséggel tehát ezúttal sem lesz probléma. Aki ismeri a zenekart, az tisztában van vele, hogy egy több, mint 30 éves történet részeseként szállhat be az epikus doom vonatba, akinek új ez a név, esetleg szűkösebb ismerettel rendelkezik, annak tökéletes kiinduló pont lehet a korong. Azt azért érdemes tudni, hogy véleményem szerint hiába a szűkös műfaji keret, a svéd csapat van akkora mestere a metalnak úgy összességében, hogy ne tegyen le két egyforma alaphangulató, tónusú kiadványt és menet közben változzon is. Ennek köszönhetően bőven jelen van minden egyedi megoldásuk a friss dalcsokorban, mégis még finomabb, még aprólékosabb, mint ahogy eddig megszokhattuk. Furcsa ezt leírni, hiszen nekem mára a 2005-ös Forevermore, valamint az utána érkező Throne Of Void is alapműnek számít. Utána érkezett két nem meglepő módon zseniális lemez Bliss Of Solitude és Silent Ruins címmel, melyeket csak azért szoktam egy lappal hátrébb említeni, mert erőteljesebb külső hatásokat mutattak (főleg Candlemass és Bathory természetesen). Jött is egy útkereső kiadvány a Born From Shadows képében, hogy aztán a zenekar minden korábbinál pusztítóbban térhessen vissza saját gyökereihez a 2014-es The Calm Hunter révén. Most is ezen az úton haladunk annyi különbséggel, hogy a Dystopiában megjelenő minimális progresszió ezúttal sem hiányzik, a dalok pedig olyan szinten vannak kidolgozva, felépítve, hogy azzal nem nagyon fogja felvenni a versenyt egyetlen zenekar sem, ezt már így év elején borítékolom. Hihetetlen mélységekbe fog lerántani az Anesidora annak ellenére, hogy bő háromnegyed órás játékidejével az eddigi legkurtább Isole lemeznek számít. A szokásos 8-10 perces tételek helyett az átlagos dalhossz is inkább 6 perc környékén mozog, de mindezt jóval többnek fogjuk érzékelni, mert az idő itt nem tényező…
A The Calm Hunteren kívül még sosem kaptam számomra igazán erős borítót a zenekartól, most is az elmegy kategóriát erősítik, azonban a hangzásra csak referenciaként tudok tekinteni. Így kell megszólalnia egy epikus doomnak, távol az utóbbi Candlemass lemezek erőltetett retró mivoltától. A stílusnak nem múltidézés kell, hanem jó lemezek és jó dalok. Sláger tekintetében az Isole sem vall szégyent, mivel az általánosan sötét, szívfacsaró szerzemények közé okosan szokták bedobni az azonnal ható gyöngyszemeket is. Ilyennel állunk szemben már a The Songs Of The Whales esetében is, amiben rögtön nyilvánvalóvá válik: az alapító Daniel Brynste, Crister Olsson páros csúcsformában van. El kell felejtenünk azt a néhány rosszmájú kritikát, ami anno a Forevermore esetében Daniel énekét kifogásolta, ez a vonal ugyanis teljesen járható, sőt, újabb és újabb hidegrázós perceket okoz. Tiszta epikusság és szépség, amihez mérhetőt csak Tom Phillips tudott a While Heaven Wept első lemezén, érzelmekben pedig Patrick Walker a Warning Watching From A Distance leghatásosabb pillanataiban. Ezek bizony mind több évtizedes távlatban vannak lassan, szóval nincs konkurencia. Mindezt egy tökéletesen építkező, remek gitártéma követi, ami egy, a zenekarra igencsak jellemző útvonalon mozog: egyszerre doomos és modern metalos, kevésbé támaszkodik az ősi Sabbath féle riffelgetésre. A kedvenc Isole pillanataim szinte mind akkor születtek meg egyébként, amikor csak a dob és az ének hallható, esetleg könnyed akusztika kíséri ezt a kombót. Gyakran élnek ezzel a fegyverrel, így itt sem kell sokáig várnunk a meghittség eme formájára, mivel a másodikként érkező Forgive Me hozza el számunkra. A dal valamennyire felgyorsul ugyan, de mindez fokozatos építkezés eredménye. Valamivel átlagosabb szerzemény, valóban visszakacsintva a Forevermore idejére némi önismétlés keretében. Persze saját magukat megidézni legyen a legkissebb bűnük.
A Monotonic Scream már keményebben kalapáló, bólogatós témával kezdi meg gyászos tevékenységét és bizony ki is tart a tétel teljes játékidejére. Kifejezetetten erős refrénnel bír, ami inkább drámai, mint fogós, valamint meglepően dögös gitárszólókkal van tarkítva. Természetesen a szintén Isole sajátosságként megjelenő kevés hörgés sem maradhat el erről a lemezről sem, ezt most itt kapjuk meg elsőnek. Örülök neki, hogy a csapat marad az epikus vonalon, de ahogy a Bathory tiszteletadásukat megvalósították az Ereb Altor projektben, úgy összedobhatnának egyszer egy death/doom korongot is, mert az ezek alapján biztosan lehorzsolná a képünket. Itt ez már nem olyan meglepő adalék, mint annak idején a debütálást záró Moonstone esetében, ahol a mai napig büntet és letaglóz a dal csúcsaként megjelenő extrém metal, de jóval hatásosabb volt a From The Dark esetében is. A frissesség sokkal inkább a Twisted Games hozza el változatosabb vokáljával és pattogósabb menetelésével, amit a kiadány legfinomabb akusztikus rezgéseivel szakítanak meg. Akad itt még némi poszt metalos hangulat is, de a háttérben a hörgés is visszatér, hatásosabb formában.
Eddig a pontig gyakorlatilag lélelemelő eposzokban tobzódhattunk a lemez egészét tekintve, amit az utolsó három dal fog igazán megkoronázni. Igen, érkeznek a valódi monolitok, az igazi csemegék. Ezt a sort az In Abundance nyitja meg, amit még csak csukott szemmel érdemes meghallgatni, a világ teljes kizárásával. Az egyszerű, de azonnal ható gitártéma mellé egy ugyanilyen hatásos billentyűtéma is kerül, az ablakon kikönyökölnek a remek énekdallamok és némi durvulás is belefér. Nem kap majd a címéért eredetiségi érdemrendet az Open Your Mind, viszont egy olyan szívbe markoló melódiával lüktet elejétől a végéig, amitől szem nem marad szárazon, ahogy a záró Vanity esetében sem…
Érett, tipikus sokadik album az Anesidora a zenekartól, ami egy másodpercnyi csalódást sem fog okozni a rajongóinak, valamint a vegytiszta epikus doom metal kedvelőinek. Némi önismétlés ennyi idő után bőven megengedett és nem megy különösebben a minőség rovására sem. Hallgatás közben gyógyított és szorongatott egyszerre, mert azt juttatta eszembe, hogy egyszerű, mint a halál és sima, hazugságmentes, mint az aprócska gyermekem mosolya, amit elhunyt barátom már sosem tapasztalhat meg. Érdemes kihasználni tehát az összes, anyagiaktól teljesen mentes, értékes percet, mert ha az ember ilyen közelről megtapasztalja a tragédiát, minden eddiginél szélesebb vetítővásznon jelenik meg előtte saját sérthetetlenségébe vetett hitének totális cáfolata.
A teljes lemez hivatalosan március 15-én fog megjelenni.
