rattlead.hu
Az első meghatározó az ember életében, ez az élet szinte minden területére igaz szokott lenni – és nálam hatványozottan igaz ez a Megadethtel való kapcsolatomra. Elvégre ha megkérdeznénk 100 thrashert, biztos vagyok benne, hogy 99 nem a So far, so good, so what…-ot nevezné meg kedvencének. Nagy eséllyel olyan albumok nevei hangoznak el, mint a Youthanasia, a Killing is my business… A Rust in Peace, vagy a Countdown to extinction, mint a legtutibb Megadeth-album (nekem személy szerint például pont az utóbbi a megakedvenc), hozzám mégis nagyon közel áll ez az 1988-as alkotás, hiszen ezzel ismerkedtem meg a Megadethtel, amikor felvettem a rádióból, ha jól emlékszem, a Heavy Metal kedvelőinek című műsorból. Tényleg, mindjárt össze is rakok egy Megadeth-albumrangsort is (amin igen, kitalálhattátok, a So far… a második lenne), hogy tovább forrósítsam a kedélyeket az albumrangsorok gyűlölői és rajongói között. De ez most mindegy, a lényeg, hogy azonnal lenyűgözött, amit hallottam, nem is beszélve az olyan remek magyar számcímekről, mint például a „Horog a szájban” Örök emlék, Majka kollégának is egyből ez ugrott be az albumról.
Nos, félre a nosztalgiával, lássuk, mitől ájultam el 13 évesen a szűken mért, 34 perc 34 másodperces anyagnál, és mi az, ami miatt még a mai napig is évente többször előveszem az albumot! Először is ott a bátor nyitány, ami lényegében egy instrumentális intró, ami az én szememben igencsak necces húzás, a legtöbbször semmi értelme ezeknek a nyitányoknak, de az Into the Lungs of Hell inkább egy kellemes bemelegítő szám, ami felkészít minket arra a rifforgiára, ami a hátralévő kicsit több mint fél órában vár minket. Az már itt is hallatszik, hogy a hangzás nagyon el van találva, abszolút megérte, hogy Dave több hangmérnököt és stúdiót is elfogyasztott, mire az ő kényes füleinek is megfelelt a végeredmény. Ami pedig Dave-nek megfelel, az nekem is jó lesz.
Ezután robban az első ’igazi’ szám, a Set the World on Fire, ami atomháborúról szól, és tényleg nagy durranás. Lényegében az amerikai thrash alapvetése, összefoglalása, esszenciája, kiegészítve Mustaine egyedi, érdes hangjával, ami nem kimunkált, viszont pontosan passzol a nyeglesége és szemtelensége a brutális riffekhez és lenyűgöző szólókhoz. Állítólag ez volt Mustaine első dala, amit a Metallicával való szakítása után írt, egy négynapos hazafelé tartó buszúton, szóval nagyjából sejthető, honnan is táplálkozik a dalban tapintható nyers düh.
Alapjáraton nem vagyok feldolgozáspárti, tényleg csak indokolt esetben látom értelmét az ilyesminek, de nagyon kevés párosítás működik olyan jól együtt, mint a Sex Pistols klasszikusa, az Anarchy in the UK és MegaDave dühe. A Megadeth nagyon okosan nyúlt a dalhoz, tökéletesen passzol hozzájuk, egyáltalán nem lóg ki a lemezről, ami ilyenkor a legnagyobb hiba szokott lenni, még sosem jutott eszembe skippelni az album hallgatása közben, ahogy a Mary Jane-t sem, ami bár látszólag balladának indul, de egyre sötétebb, dühösebb és keményebb lesz, hogy aztán a végére teljesen bepörögjön.
Az 502 talán a leggyengébb darab a számomra az albumon, mert bár kellőképpen gyors, hála annak, hogy az autóversenyzésről szól, én még sem találtam benne semmi izgalmasat, ez csak inkább öncélú gumiégetés, mint valódi száguldás. Ám szerencsére a hátralévő két szám, nevezetesen az In my Darkest Hour és a Liar, kárpótol ezekért a gyengébb percekért, hiszen egyértelműen a lemez két legerősebb szerzeményéről van szó.
Az In my Darkest Hour (Legsötétebb órámban) már címében sem szívmelengető, és maga a zene is kellőképpen sötét. Szépen, lassan épül fel a mű, hogy aztán teljesen bepörögjön, és letaroljon mindent, hogy aztán átadja a helyét Dave dühe csúcspontjának a Liarnek (Hazug). Hát, nem lennék Duzzogó Dave haragosa, annyi szent. Szegényben rengeteg morcosság dolgozik, de ő aztán nem fojtja el, alaposan kiadja magából az utolsó cseppig.
Összességében a So far… egy nagyon masszív album a Megadeth korai éveiből, és bár nem olyan kimunkált, mint a (mások által annak tartott) klasszikusok, én mégis jó szívvel ajánlom dühkezelési problémákkal küzdőknek, hobbi harcművészeknek és egy szar napon túllévő irodai dolgozóknak, akik odáig azért nem merészkednek, hogy a földhöz vágják a monitorjukat.
Kedvencek: In my Darkest Hour, Liar, Set the World A fire
