TOP 10 (2022) – Garael

Dionysos Rising

Kutya egy év volt a 2022, főleg egy katonának, mert hiába a haderőfejlesztés, ha az egészségügy és az oktatás helyzete olyan, amilyen, ráadásul az átfegyverzés rengeteg munkával jár, amit aztán epekeserű bukéval áraszt el a szomszédban folyó háború: hivatásosként talán még inkább át tudom élni a borzalmakat, egy olyan haderőben szocializálódva, amiben mind a szovjet, mind a nyugati hadikultúra jelen van, és innen aztán mindkettő jól ismert.

Minden bizonnyal ez is az oka annak, hogy kevesebb időt szántam a zenehallgatásra, kedvenc blogos elfoglaltságom, a kukaturkálás tevékenységére – nem, nem a honvédségben tapasztalt fizetés emelés reálértéke csökkent oly mértékben, hogy valóban erre kényszerüljek: értsd metaforikus értelemben, a zenei gödör alja lelkiismeretes kutatásának - , és talán a hangulatomnak sem tett jót az élet szinte minden területén bekövetkező deficites értékállomány, hol a vissza-visszatérő covid elleni harcnak, hol a világban zajló energiagondoknak és egyéb problémáknak köszönhetően.

Talán ezért is van az, hogy egy másik dimenzióban biztos befutónak számító Arjen Lucassen's Star One, az Evergrey, a Dynazty, a Kissin' Dynamite és a várva várt Michael Romeo szólójának folytatása nem tudtak úgy megszólítani, ahogy azt máskor tették volna, az életöröm és a zene befogadókészségének kapcsolatáról úgyis már több pszichológiai iskola írt terjedelmes disszertációt, így semmiképp sem török a babérjaikra, úgyis értitek, mit is próbálok megmagyarázni. Tudom, de nem érzem, hogy ezek a lemezek rendkívüli minőséget takarnak, így aztán egyébként is szűk stíluspreferenciámmég soványabbra fogyott, jóllehet arra azért nem vetemedek, hogy ugyanazt az albumot nevezzem meg tízszer, letudván ezzel az év végi értékelést, de az számomra is világos, hogy jelenlegi összeállításom nem biztos, hogy megüti blogunk általunk kalibrált (tehát hivatalos) mércéjét.

De elég a kesergésből, és ha a listám energiatakarékos is lett, azért a felsorolt lemezek hallgatása képes arra, hogy az öröm melegsége járjon át – fázni tehát így sem fogok!

  1. Civil War: Invaders

Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember, aki nem búslakodott Nils Patrik Johansson Civil Warból történő távozásának hírére: a polgárháborús veteránok választása ugyanis arra a Kelly Carpenterre esett, akinek hangját a Wilkinson borotvakonszern nyugodtan használhatná fel zenei reklámra. A bonyolult dallamairól híres énekes ráadásul hallgatott társaira, így olyan refrénekkel biztosította be magát az első helyre, ami nem megvágja, hanem simogatja a füleket.

  1. Serious Black: Vengeance Is Mine

A második hely ismét egy énekescserének köszönhető. Valljuk be, hogy a csapat megalakulásától kezdve pusztán az örök reménység státuszt tudta elérni, és lemezeikkel egy bizonyos érzést sikerült is állandósítaniuk: a csalódást. Ezúttal azonban Nikola Mijić végre meghozta azt a kicsiny többletet, amit mindig is hiányoltunk, és a hülye névválasztást megbocsájtva komoly vigyázzban állással nevezhettük ki a csapatot power metal bandának.

  1. Shaman: Rescue

Az együttest annak idején még az örök emlékű Andre Matos hívta életre, hogy aztán magukra hagyva őket lassan a feledés homályába vesszenek. Szerencsére a szünet nem a véget takarta, pusztán az erőgyűjtést, aminek meg is lett az eredménye: virtigli, brazíliai iskolában született, emlékezetes album, ami mindennel rendelkezik, amiért a brazil power metal bandákat szeretjük.

  1. Threshold: Dividing Lines

Bár a kritikák az album viszonylagos komorságát emelik ki, én ezekre a dallamokra nem tudok borongós hangulatba kerülni. A viszonylagos egyszerűsödést egy újabb próbának tudom be, a műanyag hangzást pedig a takarékoskodás évének.

  1. Avantasia: A Paranormal Evening With The Moonflower Society

Tartuffe kolléga tökéletesen jegyezte meg, hogy a Flashdance és Meat Loaf nászából született egyvelegben valószínűleg ennyi volt. Én viszont olyan vagyok, aki képes egy héten keresztül is töltött káposztát enni, vagyis nem vagyok a változatosság feltétlen híve. Talán ezért is sikerült Tobiasnak ismét a listámra kerülni.

  1. Scorpions: Rock Believer

Amíg a Scorpions ilyen lemezekkel búcsúzik – immár sokadjára – addig nem fogok véres könnyeket hullatni. A daliás időket megidéző Rock Believer borítója nem véletlen ábrázolja az extázist – ez bizony igazi aréna sláger- gyűjtemény, amiért akár még egy skorpiót is képesek vagyunk a nyelvünkre helyezni.

  1. Therion: Leviathan II

Christofer Johnsson nem bízott semmit a véletlenre, egyébként is olyan öntörvényű művész, akit az olyan apróságok, mint a rajongók elvárásai nem különösen érdekelnek. A "Leviathan II" a trilógiának tervezett eposz második része, amivel a zenész tulajdonképpen legyártotta az első rész replikánsát, a színvonalat pedig jelzi, hogy még így is bőven jutott olyan momentum az albumon, amikkel képes volt elvarázsolni.

  1. Northtale: Eternal Flame

Egyszerű, old-school, szimfonikus ízekkel tuningolt európai power metal. Talán ennyi is elég lenne ahhoz, hogy felfigyeljek rájuk, és nem a diszkóritmusokra kelljen táncra perdülnöm, mint ahogy manapság a divat diktálja. A Northtale mert visszafelé tekinteni, és ha az ős Rhapsody, vagy a Dionysus kedvedre való csapat volt, akkor ne habozz, itt van a pótszer. Ráadásul kitűnő minőségben.

  1. Saffire:Taming The Hurricane

A kezdeti furfangból ugyan kicsit alább adtak, de a fortélyos megoldásokat legalább mézédes dallamokkal pótolták. Tudom, hogy ez a könnyebb utat jelenti, de az én értelmező szótáramban a regresszió nem feltétlen jelent negatív minőséget.

  1. Avatarium: Death, Where Is Your Sting

Ez idáig két olyan metal együttest ismerek, ahol teljesen más stílusból érkezett énekes népszerűsítette a zenészeket: az egyik a Falconer, a másik pedig az Avatarium. Jennie-Ann Smith a maga bájos jelenlétével, és a doom metalban szokatlan megoldásaival olyan zenekart bűvölt-bájolt az Avatariumból, amit személy szerint már jobban szeretek, mint az epikus gyászmetál felkent királyának számító Candlemasst. És ez bizony nem felségsértés, pusztán szimpla hódolat.

Figyelemre méltó, más albumok:

Magyarföld zenei történéseit nem igazán kísértem figyelemmel – talán a veszprémi Katona Zenekar aktuális koncertjét – de hát azt mégsem írhatom ide, jóllehet több fém volt a koncerten, köszönhetően a rézfúvósoknak, mint egy-egy híresebb metal csapat előadásán. Rudán Joe remekül sikerült albuma azért kivételt képez, az esetlegesen figyelmemet elkerülő tehetségek pedig minden bizonnyal jövőre már nálam is előtérbe kerülnek.(Még szerencse, hogy kollégáim azért szorgalmasan jegyzeteltek ebben a témában is.)

A heavy metal és hard rock világát érintő rossz hírből volt annyi, hogy nem is részletezném, egyedül Lénárd Laciról szeretnék megemlékezni, aki nélkül nem ilyen, vagy nem is lenne rock újságírás Magyarországon. Bátran idézhetem Dosztojevszkijt szabadon: "mindnyájan az ő köpönyegéből bújtunk elő".

Remélem, hogy a jövő év számomra is pozitív élményektől lesz emlékezetes, még akkor is, ha a jósok mást mondanak. Kívánok minden egyes olvasónknak Boldog Ünnepeket és legfőképpen egészséget!

Garael

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.