Deströyer 666 – Never Surrender (2022)

Fémforgács

Egy olyan bandáról lesz szó, amelyik nálam referenciának számít, ha black/thrash metalról van szó. Bármelyik új formáció, aki ezt a stílust választja magának nem kerülheti el a Deströyer 666-al való összehasonlítgatást. K.K. Warlust egy olyan utat választott magának 1994-ben, amelyik még viszonylag járatlannak számított. Dél-Amerika már a 80-as években kifejlesztette ennek a zsánernek az ősváltozatát (Sarcofago, Holocausto, Vulcano, korai Sepultura, Parabellum, stb.), de más formában öltött testet a kontinensükön túl az általuk játszott zene, persze kivételt mindig találni (a német Poison). Pedig az akkor virágkorát élő black és a végleg leáldozóban lévő thrash egyvelege papíron is telitalálatnak hangzik. A megvalósítás pedig kétséget sem hagyott afelől, hogy a black metalra jellemző hangzás és a thrashre jellemző riff fesztivál egy életképes kombináció. Ezt így gondolták a kortársaik is, név szerint az Aura Noir, Gospel of the Horns, Desaster és a Nifelheim is, és most csak az ismertebb neveket említettem. A debütáló album, az Unchain the Wolves csiszolatlan gyémántként tündököl mind a mai napig ennek a stílusnak a legjobb lemezei között. Az utána következő Phoenix Rising pedig már egy csiszolt drágakőként ül a black/thrash olcsó sörrel és pentagrammokkal átitatott trónján. Ha csak annyit mondok, hogy “I Am The War God“, akkor minden Deströyer 666 rajongónak ott zúg a fejében ez a feledhetetlen refrén. Stabil felállásról sajnos nem beszélhetünk, jelen írásomban szereplő lemezen is van egy kis változás ez ügyben. Ez rá is nyomta a bélyegét kissé az ezután következő lemezekre, azonban a 2016-os Wildifre mintha elhozta volna a viszontagságos időszak végét. Egy nagyszerű lemezzel lett gazdagabb a katalógus, ahol a picit melodikusabb, fülbemászóbb megoldások is szerephez jutottak. Idén végre egy újabb támadást indít K.K. a képmutatás és a megalkuvás irányába. Itt a hatodik sorscsapás, a Never Surrender.

Az egyetlen betonbiztos tag, a már sokat emlegetett K.K. Warlust természetesen erről a lemezről sem hiányozhat, aki ezúttal is a vokál és gitár fronton megy csatába. Ő ennek a bandának a szíve-lelke, mozgatórugója, akár tetszik akár nem. Ha ő nincs, akkor Deströyer 666 sincs. A legutóbbi négyes felállás, ezúttal egy trióra olvadt. De azért aggodalomra semmi ok, ütős egy falka ez: az előző lemezen is hallhattuk Felipe Plaza Kutzbach basszusát és háttérugatását, most is itt van köztünk. A dobok mögött Kev Desecrator található, aki a Venefixion révén lehet ismerős. Ausztrál lelke van a Deströyer 666-nak, de már jó ideje az öreg kontinensre tették át a székhelyüket. Logisztikailag sokkal könnyebb terep, mint a kenguruk földje.

A bandára jellemző módon erős tétellel indítják 40 perces ámokfutásukat. A címadó tétel farkasmorgása, akárcsak egy MGM-es film előtti oroszlán, úgy indítja a korongot. Észhez se kapunk és már sodor is a gitár, megy a stabil dob, K.K. vokálja pedig horzsol, mint mindig. A thrash kapja a legnagyobb szerepet ebben a számban, a szólók és a riffek mind tele vannak energiával és a háttérből érkező csordavokálok már semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy itt őserők dolgoznak. A refrén az meg olyanra sikerült, hogy azt simán együtt fogja kiabálni velük a közönség a különböző fesztiválokon, bulikon. Mondhatnám, hogy múltidézés, ez azonban egyáltalán nem állja meg a helyét. A Deströyer 666 azt a stílust hozza, amit pont, hogy ők az elsők között definiáltak annak idején. A náluk fiatalabb bandákra simán megállná a helyét ez a jelző, itt viszont szó sem lehet erről, hisz ez a stílus abszolút az övék. Az Andraste hangzásában már sokkal több szerepet kap a black része is a dolognak. Fagyos témák, kisebb blast beatek is tiszteletüket teszik itt. A csordavokálok alkalmazása itt is telitalálat, ez főleg koncerteken fog előnyére válni a bandának. Általában a középtempóban közlekedik ez a szám a szélvész gyors bemutatkozás után, és itt is figyeltek a fogósságra a fiúk. Az okkult hangulatot árasztó kántálások kellően sötét és nyomasztó atmoszférát árasztanak. A Guillotine már az év közepe fele megjelent EP által ismerős lehet. Könnyen megjegyezhető, nem túlbonyolított számról van szó, ami szintén kapott egy együtt éneklős refrént.

A Pitch Black Night olyan témákkal indít, ami egy tősgyökeresen skandináv fekete fém lemezen is megállná a helyét. Majd K.K. vokálja is beköszön az ajtón, aki itt jobban eltorzítja hangszálait, még inkább agresszív tételként csapódik le ezáltal a dal. Szerencsére a többiek se maradnak el tőle, felháorítóan fasza a szóló, pengeélesek a riffek és a dobok játékát is élvezet hallgatni. Mindenki a maximumon pörög, még mindig zsigerből tolják ezt a zenét. Pedig már lassan 30 éves “projektről” beszélünk. Megalkuvásnak nyoma sincsen, hiába számítanak nagy névnek, vannak jó nevű kiadónál, náluk nem figyelhető meg a tudatos, mesterkélt “finomodás”. Túl sokszor kellett már csalódnom olyankor, amikor szintet ugrik egy általam kedvelt banda és azon kellett kapnom magamat, hogy egyre nagyobb iramban haladnak a “hallgatóbarát” jelzővel ellátott, de szerintem csak szimplán kiherélt úton. Ez sokszor együtt jár ezzel a helyzettel, de vannak üdítő kivételek. Ilyen a Deströyer 666 is. Félreértés ne essék, nekem nem okoz örömet, ha azt látom, hogy kénytelen az egyik kedvenc csapatom szögre akasztani a gitárt, mert nem képesek kitörni az ismeretlenség purgatóriumából. Én akkor vagyok harapós, ha a lehetőségért cserébe feláldozzák a hitelességüket, és az eredeti hangzásukat sutba dobva megerőszakolják az általuk játszott zene lelkét.

Tehát nincs abban semmi rossz, ha ismertté válik egy brigád és ne adj isten, akár kifizetődővé is válik számukra az a dolog, amit a legjobban szeret csinálni. Ez teljesen rendjén van, akár bevallja magának, akár nem, mindenki erre vágyik a leginkább, aki evvel próbálkozik. Persze nem feledkeztem meg azokról a formákról sem, akik egyszerűen csak a metal szeretetéért csinálják azt amit. Minden tiszteletem az övék és a legjobbakat kívánom nekik, ők tartják életben az igazi undergound lelkét. A Deströyer 666-hoz visszatérve el kell mondani, hogy a Never Surrender hú a stílusukhoz, nincs semmi oda nem illő mézes-mázos melódia, popos zenei megvalósítás. Hozzák azt a magas színvonalat, amit az előző Wildfire is elénk tárt. Hibaként annyi, hogy néhány refrén túlságosan is szájbarágósra sikerült, amit nem szabad figyelmen kívül hagynom. Rajongója vagyok a bandának, de süket nem. Nem egy kontinenseket megrázó dolog ez, de a lemez vége felé már kezdtek fárasztani a túlzásba vitt “ugassuk együtt” refrének. Ha csak pár szám kapott volna ilyet, akkor még akár ki is tűnhetnének a többi közül.

Egy nagyon magas minőségű album a Never Surrender, ami remekül illeszkedik ennek az úttörő, mondhatni legendás bandának a katalógusába. A Deströyer 666 nem találta fel a spanyolviaszt evvel az koronggal, azt már ők megtették a múltban. Kihozták a maximumot a státuszukból és egy kiváló albummal örvendeztették meg sziklaszilárd rajongótáborukat. Nem tökéletes a dolog, kicsit bosszantó is ez a túlzásokba vitt refrén dolog, de azért nem eget rengető. 40 perces hossza tökéletes, pont a megfelelő tartományban van, erre mindig nagyon figyelt a Deströyer 666. Horzsolnak, csípnek, marnak, szúrnak még most is ezek a farkasok, és ennek örülni fognak a fanok is. Mondanám, hogy tegyetek egy büdös nagy X-et december 2-re, de ezt már úgyis megtettétek.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.