Legions of the Night: Hell (2022)

Rattle Inc.

Nagyon szeretem a Savatage zenéjét. Egészen különös zenekar. Olyan hihetetlen dalírói készségekkel rendelkeznek, amelyeket csak nagyon kevesen mondhatnak el magukról. Már a kezdeti, szikárabb power metaljuk is letaglózóan jó. A Sirens album az egyik legjobb Sava korong, és igazából sosem volt gyenge lemezük. Az Oliva tesók valami olyat tettek le a metal asztalára, ami örökre a Hall of Fame-be röpítette őket. Sajnos 1993-ban Criss egy autóbalesetben elhunyt, de John Oliva továbbvitte az örökséget és jobbnál jobb dalokat irt. Majd amikor hangszálproblémák miatt keresett maga mellé egy szólóénekest, és ő maga már csak olykor állt/ült mikrofon mögé, a Sava még akkor is működött. Zak Stevens egy más karaktert adott a zenekarnak, de érdekes módon ennek is megvolt a mágiája. (Olyannyira, hogy lényegében ennek a korszaknak a tiszteletére épül ma is a nagy sikerű Trans-Siberian Orchestra projekt.) A Savatage végül elfáradt, a TSO kivételével a side projektek is elhaltak, és ez a fantasztikus zenekar tetszhalott állapotba került. Sosem lett kimondva, hogy már nem léteznek, de valljuk be, igazából tudjuk, hogy már nem léteznek. Igaz, vannak jelek egy esetleges reaktiválásra, de ezek egyelőre nem többek apró betűs pletykáknál a zenei szaklapokban.

És erre fel 2022 elején, a Dionysos Rising 2021-es évértékelőjében Garael említést tesz egy német zenekarról, amelynek 2021-es lemeze újra felélesztette benne azt a lángot, amelyet csak a Savatage képes egy metalrajongóban! A banda neve Legions of the Night, a mikrofonnál az a Henne Basse áll, aki számos dallamos power bandának adta a hangját a 2000-es évek folyamán. Jómagam emlékszem, hogy milyen jó fej volt egy korai Brainstorm turnén, és dumált velünk majd’ egy órát az E-Klub bárjában, és miket énekelt a Metallium lemezeken, de azóta nem nagyon követtem Henne munkásságát. Persze azonnal belehallgattam a Sorrow Is the Cure című debütalbumba és igen, működött! Ott volt a Savatage feeling, fellángolt a tűz!

Ez ugye 2022 elején történt. Majdnem egy hónapot töltöttem ennek a lemeznek a bűvöletében, és álmomban nem gondoltam volna, hogy ez ebben az évben még megismétlődhet. Erre láss csodát, a mai zenekaroknál már szinte különösen gyors tempóban, egy évvel később itt a második album, a Hell.

A zenekar ott folytatja, ahol abbahagyta, a dalokban ott a Savatage. Ott van, de nem tölt el rossz érzéssel, egy pillanatig sem tűnik nyúlásnak, nem érzem azt, amit Jorn Landénél vagy Nils Patrik Johanssonnál, akik Dio halála után úgy ültek fel a Dio tribute vonatra, hogy az nekem már túlzás volt.

Itt valahogy működnek az önálló dalok, pedig tudjuk, hogy ezeket, így már eljátszotta egy banda, pedig tudjuk, hogy azok a dalok még jobbak is, mint amiket a Legions of the Night valaha is írni fog, és mégis jó ezt a lemezt hallgatni, nincs az emberben semmi kellemetlen érzés.

Henne Basse hangjában ott van Jon Oliva és Zak Stevens orgánuma egyaránt: ha érzelmesen énekel, akkor Zak, ha rekeszt egyet, máris Oliva. Zseniálisan bánik ezzel az adottságával. A dalok jól szólnak, a zongorabetétek finoman beülnek a gitártémák közé, néhol van líra (The Memory Remains), néhol pedig düh és erő (Run Faster, Fury, Save Us, Our Bleeding). Jens Faber, aki a stúdióban a gitártémákat és a basszusgitár-részeket is egymaga játszotta fel, tett melót a témákba, riffekbe, és a dobokat felütő Philipp Bock is professzionálisan oldotta meg a feladatát. Nem láttam utalást arra, hogy ki komponálta meg a zongorás témákat, amelyek mindig is fontos részét képezték a Savatage zeneiségének, de ezek is jól megírtak, érzelmesek, aminek ékes példája az albumvégi Times of Despair opusz.

Amely igazából nem is az album zárótétele, ugyanis a csapat zárásként ismét egy klasszikushoz nyúlt. Míg az első lemezen a Sirens című dalt dolgozták fel a Savatage-tól, most az ultra nehéz, ultra érzelmes metal ballada, a When Crowds Are Gone került terítékre. Bátran állíthatom, ez az egyik legnehezebben előadható metal lírai, nem is nagyon próbálkozott még vele senki sem a metal szcénában, és azt kell, mondjam, Hennéék jól megoldották a feladatot. Jön a libabőr, jön a katarzis. Fantasztikus!

Meg kell jegyeznem azonban, hogy teljesen elhibázottnak érzem a zenekari névválasztást, elcsépelt kifejezés, egy rendes keresést sem lehet indítani a Google-ban a bandára, és persze zenekarnévként vagy filmcímekben, videojátékokban e szóösszetétel mindenféle fajtája létezik már. Itt van példának okáért a Death Dealer-vokalista, ausztrál Stu Marshall bandája, a Night Legion, de létezik Legions of the Lost stb… Akkora merítés lehetett volna a Savatage életműből, ami megjegyezhető, egyedi és nem hat sablonosan. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Facebookon mindössze 550 követővel rendelkezik a zenekar, pedig meggyőződésem, hogy világ Savatage rajongóinak öt százaléka is ennek a számnak legalább a tízszerese.

Azt hiszem, itt, a kritika végén már nem kell ajánlanom a lemezt, hiszen megtettem az elején, sőt igazából az egész cikk egy nagy-nagy ajánló, na de még egyszer: akinek hiányzik Oliva mester és zenekarának zsenije, MINDENKÉPPEN tegyen egy próbát ezzel a lemezzel. Kétlem, hogy csalódni fog, ellenben szerez magának egy új kedvenc bandát.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.