Apocalyptica, Aebsence

Ez alkalommal két, a maga módján kakukktojás anyag, egy nyomokban metalt tartalmazó csellóalbum, illetve egy nyomokban népzenei elemeket tartalmazó progresszív metal lemez kerül terítékre.

Apocalyptica: Cult (2000)

Azt gondolom, a finn csellós csávók – akár tudatosan, akár ösztönösen tették ezt – jól felépítették hosszú távú zenei koncepciójukat. Első lépésben Metallica-átdolgozásokat vettek lemezre (Apocalyptica Plays Metallica by Four Cellos EP, 1996). A két évvel későbbi Inquisition Symphony-n megjelentek az első saját számok, az ezredfordulón napvilágot látott Cult-on pedig már ezek voltak többségben. Utóbbi albumon a csellók mellett nagybőgőt (Eicca Toppinen), valamint ütős hangszereket (Hiili Hiilesmaa és Toppinen) is megszólaltattak, illetve itt csatlakozott a két állandó emberhez, Eiccához és Paavo Lötjönenhez Perttu Kivilaakso, aki azóta is velük együtt nyűvi a húrokat, illetve ez volt a hattyúdala Max Liljának, aki szintén ott bábáskodott az Apocalyptica 1993-as megalapításánál, és az ezredfordulóig a banda valamennyi hangzóanyagán szerepelt. Úgyhogy ha nem is a legjobb, de több szempontból is különleges lemez a csapat sorrendben harmadik albuma.

(A zenei koncepció ívét folytatva, a 2003-as Reflections-ön újabb hangszerek (zongora, trombita) jelentek meg a repertoárban, illetve Dave Lombardo személyében egy sztárt is leigazoltak. A két évvel későbbi, a zenekar nevével azonos címet viselő albumon pedig énekes számok is bekerültek a programba – vagyis a csapat gondoskodott arról, hogy mindig valami újjal rukkoljon elő, hogy egy alapvetően instrumentális és nem metal hangzású zenekarként elkerülje az unalmassá válást. Én vagyok a tanú rá, hogy ez milyen jól sikerült nekik: érdeklődésem egészen a 2007-es Worlds Collide lemezig kitartott, igaz, akkor inkább már csak a szöveges nótákra vadásztam. Azóta viszont egyáltalán nem hallgatom a finn vonóhuszárokat.)

Mindezek után pedig nézzük, mivel szolgál a zenekarnak az előző évszázadot lezáró nagylemeze! Már a nyitó Path-ra is igaz, hogy abban nem csupán tiszta csellóhangok, hanem modern, „részeges”, futurisztikus torzítások is megjelennek. A szerzemény egy szépen kidolgozott, fogós, kacskaringós dallam köré épül – nem véletlen, hogy a szám ma is a csapat koncertrepertoárjának egyik stabil pontja. A Struggle bizonyos részeiben mintha távoli üstdob hangja adná a ritmust, és itt több helyen erősen torzítanak a szimpla csellósound-on.

A Romance – címéhez méltóan – egy érzelmesebb darab, amely leginkább a Metallica Nothing Else Matters-ére hajaz. A Pray! -ben Toppinenék azt mutatják meg, hogy a legmélyebb húrokkal és agresszív ritmizálással még ilyen hangszerekkel is lehet igazán fémes muzsikát játszani. Plusz remekül fut egymás mellett a két szólam, a vastag, monoton alap és a magasabb hangokon megszólaló, magát kellető vezérdallam. Itt a perkások az öblös dobok mellett mintha csengőkön vagy vékony fémrudakon ütnék a taktust.

Az In Memoriamban ismét csak jól „riffelnek” csellósaink, bár maga a nóta elég kusza, igazi váltófürdő: két szomorú-szép szerenád között őrült vonórángatásoknak lehetünk fültanúi. A Hyperventilation kifejezetten baljóslatú darab, fenyegető fémdarázs-rajként zúgnak körülöttünk a csellók hangjai, amelyekhez idővel dühös dobok dübbenései is csatlakoznak.

A Beyond Time-ot hallgatva érzem a leginkább azt, hogy a fő csellószólam az énekhangot helyettesíti, akkor és olyan ritmizálással szólal meg, ahogy azt egy vokalista is tenné. Ismét csak lírai szerzemény, és ez a visszafogott tempó nálam körülbelül itt, de legkésőbb az ezt követő, ugyancsak elégikus hangulatú Hope-nál éri el azt a kritikus tömeget, ami alapján azt mondom, hogy a Cult alapvetően egy lassú, lírai anyag – időnkénti bedühödésekkel.

A csapat legutóbbi koncertjein a Kaamos is bekerült a setlistbe. Ha valami, hát ez a végletek dala: az eleje altat, hipnotizál, a végén viszont tényleg eljön az Apokalipszis. A Coma a maga csaknem hét percével az album leghosszabb szerzeménye, ám ezt hallva sem fogunk táncra perdülni. Mintha egy skandináv művészfilm zenéjét hallgatnánk…

A lemez végén helyet kapott három feldolgozás közül az első Edvard Grieg Hall of the Mountain Kingjének átirata, ami itt meglehetősen alapra van véve: (nyilván) messze nem szól úgy, mintha egy szimfonikus zenekar játszaná – hallottam már jobb metal covert is. Mindenesetre Paavóék megmutatják benne, mi mindenre képes a cselló, ha úgy igazán munkára fogják. A szerzemény máig az Apocalyptica-koncertek záró darabja, befejezésének felfokozott hangulata valóban alkalmas arra, hogy a közönségből is extázist váltson ki. Úgy emlékszem, éppen ez a szám ment, amikor a csapat 2001-es budapesti koncertjén, a Stadionparkban elment az áram…

A két Metallica nóta közül az Until It Sleeps felejthető, a Fight Fire with Fire-t jól adják, ugyanakkor van egy elég erős hiányérzetem is. Utóbbi számban jól kijönnek a csellós hangszerelés korlátai: azért énekkel, gitárokkal és dobbal összehasonlíthatatlanul állatabbul szól ez a szám.

Mi crossover, ha nem ez? Az Apocalyptica máig így adja el a komolyzenét a metalosoknak, a nehéz fémet pedig a klasszikus dallamokat kedvelő jól nevelteknek. 🙂 Azt hiszem, mindkét tábor sokat köszönhet Lötjönenéknek.

Aebsence: Unusual (2002)

Amikor valamikor a kétezres évek első dekádjában hallgattam a gödöllői Aebsence bemutatkozó albumát, az Unusualt, éreztem, hogy különleges élményben van részem, ám aztán valahogy elsodródtunk egymás mellől. Míg a rovat korábbi cikkeiben említett pályatársak (Stonehenge, Perfect Symmetry, after@all stb.) anyagai a mai napig megvannak CD-n, az Aebsence 2002-es alkotása valószínűleg kazettán volt meg – és került ki egy idő után a gyűjteményemből.

Róluk rövid annyit (részletes történetüket a csapat honlapján, az aebsence.hu-n olvashatjátok), hogy 1995-ben alakultak, és azóta többé-kevésbé folyamatosan léteznek. Utoljára öt évvel ezelőtt jelent meg nagylemezük, amelynek címe (3) egyben a sorszáma is. 🙂 Ahogy a nemrégiben általam szintén méltatott Dying Wish esetében is történt, a túlnyomórészt angol nyelvű szövegekről idővel ők is magyarra váltottak. Az Unusual lemezcím és a kivétel nélkül angol nyelvű számcímek ilyen szempontból egy kissé megtévesztőek, hiszem a legtöbb nótában magyarul is elhangzanak sorok, szövegrészek.

A felállásban az évek során csupán a dobos posztján történt változás, azaz az alapcsapatot Budai Péter énekes, valamint Perneczky András gitáros és Liwa László basszusgitáros alkotja. Az Unusual-ön még Máthé Attila dobol, vendégként Rostás Levente játszik hegedűn, Jiling Jácint pedig olyan hangszereket vett a szájára, mint a különböző furulyák, duda és doromb.

Szimpatikus, hogy – prog metal csapat létükre – leghosszabb nótáikkal is alig lépik túl a hatperces játékidőt. Persze az is igaz, hogy sem dalok struktúráját, sem a hangszeres játékot nem bonyolítják túl, és lehet, hogy szentségtörés, amit írok, de ebből a szempontból maximum amiatt nevezhető progresszívnek a muzsika, hogy a fémes megszólalást folkos motívumokkal színesítik. Leginkább még a Domestic Orders Only kezdése fölött lebeg ott a Fates Warning szelleme; a CountDawn első sorait Péter Jonathan Davis-esen tolmácsolja, később viszont inkább az Alice in Chains (Deep) és a Pearl Jam (Sick Days) hatása érezhető a dalokon, hol az énekstíluson, hol egyes hangszeres megoldásokon.

A népzenei részek viszont egyértelműen jelzik a csapat hovatartozását, a magyar rajongóknak a szívét dobogtatják meg, a külföldieknek pedig az érdeklődését keltik fel az Aebsence muzsikája iránt. Egyéni ízlés kérdése, ki hol húzza meg magában a „túl sok” és a „túl kevés” között húzódó, láthatatlan határvonalat. A magam részéről azt gondolom, Andrásék megtalálták a folk és a metal egészséges arányát: az anyag kellően kemény, ugyanakkor hat nótában is felhangzik egy-egy népdalrészlet, a többiben pedig tradicionális hangszerek kerülnek elő. A zene sokgyökerűségét mutatja (és mit sem von le az értékéből), hogy a Brainmash tört ritmusairól a Nulladik Változat 7 című száma jut eszembe; az Ultrasound-ban mintha a Creed-es Scott Stapp énekelne (nyilván nem), az Old Black Song második részében pedig jazzes pengetéseknek lehetünk fültanúi.

A dalok ének-centrikusak, a hangszeresek inkább csak a kíséretet adják, szólók számára nem nagyon marad tér. „Pluszfegyverként” viszont már az intróban (Nothing Unusual to Note) bevetik a furulyát (kavalt, akármit), a Deep-ben pedig a hegedű az új szereplő. Mint az a leírtak alapján is sejthető: a korong meglehetősen sokszínű anyagot rejt, ami ráadásul maximálisan időtálló, ma is abszolút frissnek hat.

Nem emlékeztem rá, hogy ennyi népies hang van a lemezen, de ez egyáltalán nem baj, sőt: bár nem nagyon hallgatok folkos metal albumokat, ha ilyen zenére támadna kedvem, biztos, hogy Aebsence Unusual-je lenne az egyik első, amit elővennék.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.