Rattle Inc.
Marc Rizzo nélkül
Emlékszem még arra a középiskolás időszakra, amikor az iskolai parkoló környékén, szünetben nagyban dohányzunk, és egyszer csak meghallom az egyik osztálytársamat, ahogy nagy erőkkel szidja Max Cavalera Soulfly nevű együttesét, azon belül is a Soulfly 3-at. Odamegyek hozzá, és megkérdezem tőle, hogy mi az a Soulfly, mert addig még életemben nem hallottam róla, csak a Sepulturáról, meg arról, hogy Max papa elég viharos körülmények között szállt ki onnan. Az osztálytársam másnap elhozza nekem mindhárom Soulfly lemezt (Soulfly, Primitive, 3), hogy hallgassam meg őket otthon, és másnap kíváncsi lesz a véleményemre. Miután hazaértem, ledobtam a táskámat, és egyből nekiestem az egyes korongnak, amitől szabályosan ledöbbentem…
Szóval, ha Max maradt volna a Sepulturában, akkor az most így szólalna meg… Azonnal megvett kilóra, mivel akkoriban nagyon szerettem a Sepultura Roots lemezét is, és életem első riffje, amit megtanultam, a Roots Bloody Roots volt. Amint végighallgattam az első anyagot, gyors egymásutánban a másik két lemezt is magamévá tettem, és nyomban Soulfly-rajongó lettem! És ez a rajongásom jó sokáig, egészen a Conquer lemez megérkezéséig tartott, ahol már az az érzésem támadt, hogy kivesztek a törzsi elemek, és inkább szólógitárosuk, Marc Rizzo éli ki beteges technikásságát. Félreértés ne essék, imádom, ahogy Marc szólózik, és a saját lemezeire is azt mondom, hogy nagyon korrektek és inspirálóak. Később azonban rá kellett jönnöm, hogy nem Marcban kell keresnem a hibát, hanem Max-ben: látszott rajta, hogy már képtelen egyetlenegy normális riffet lejátszani, a hangja is kezd erőtlenné válni, és a dalait összevissza szétszórja a Cavalera Conspiracy-be és a Killer Be Killed-be (itt jegyezném meg, hogy utóbbi csapatot is csak Troy Sanders és Greg Puciato miatt követem és kedvelem).
Végül a Soulfly Ritual lemezén kezdtem újra némi reménysugarat látni, mivel ott azért akadt pár jó nóta, olyanok, mint a Ritual, a Dead Behind the Eyes, az Under Rapture, vagy a Bite the Bullet. Aztán 2021 augusztusában megtörtént az, aminek a gondolata csak nagyon kevésszer fordult meg a fejemben: Marc Rizzo 18 év után kilépett a Soulfly-ból…
Akkor két dolog futott végig az agyamon. Először is az, hogy miután személyes okok miatt történt a távozás, Max-nek egy olyan gitárost kell majd keresnie, aki le tudja játszani Marc szólóit, és valljuk be, ez azért nem kis feladat. A második gondolatom pedig az, hogy jó lenne, ha Marc visszatérne az Ill Nino soraiba (ami később meg is történt), mert azért ott is pozitív jelenség volt.
Az élet azonban nem állhatott meg a Soulfly háza táján: 2022. augusztus 5-én megjelent a következő soralbum, a Totem. Egy kicsit (nagyon!) nehezen kezdtem neki a lemeznek, mivel Marc ezen már nem szerepelt, de tekintettel arra, hogy még most is tisztelem Max-et, akkor is meg fogom hallgatni és megírom róla a kritikámat, ha a közösségi portálokon a fél metal világ él a negatív véleménynyilvánítás lehetőségével.
A lemez kezdő nótája, a Superstition remekül vezeti fel az anyagot, meglepő módon a hangzás is kedvemre való. Kiválóan váltakoznak benne a gyors, a közép- és a lassú tempók, a gitárszólók megfelelően adják meg a dal ízét, amelyben elszórtan törzsi elemeket is lehet hallani. Oké, ez most eléggé meglepett, úgyhogy haladok tovább a listán.
A második dalnál, a Scouring the Vile-nál jön egy igazán kellemes meglepetés, hiszen vendégvokálosként nem más bömbölését hallom, mint az Obituary-s John Tardy-ét. A középtempós kezdés után ismét magasabb sebességfokozatra váltunk, ami engem a Sepultura Beneath/Arise-korszakára emlékeztet, amihez Tardy hangja némi Possessed jellegű fűszerezést ad.
Harmadiknak jön a Filth Upon Filth, ami nagyon emlékeztet a floridai death metal bandák dalainak zenei felépítésére. Zyon (Max fia) az évek során sokszor bebizonyította, hogy remek dobos, és néha igazán érdekes témákat tud belepakolni a dalokba. Habár most kevesebb törzsi elemet hallok, határozottan több extrém és főleg régi sulis death metal hatást kezdek észrevenni, amin természetesen nem kellene csodálkoznom, hiszen Max már a kezdetektől fogva ott volt a színtéren.
Negyedik dalként következik a Rot in Pain, és itt fejezném ki első nemtetszésemet, ugyanis kifejezetten nem kedvelem az ilyen jellegű blastbeat intrókat, sőt elég öregesnek gondolom egy olyan fiatalembertől, mint Zyon. (A többi hibára a kritika vége felé térnék ki.) Viszont ahogy átvált groove-ra, és utána jön a régi sulis death metal, az már jobban adta nekem. A szólók nagyon ízesek, és éppen csak annyit adnak bele, amennyit a zene megkíván.
Következő nótaként jön a The Damage Done, ami kitűnő közép- és lassú tempóval indul, és egészen a dal feléig tartja is ezt a földbe döngölő és leigázó riffelést; a második felében egy picit jobban begyorsul, és két igazán ízes, extrém death metalba illő szóló is előkerül benne, ezzel még jobban színesítve a nótát.
Hatodik számként érkezik a lemez véleményem szerint leg-groove-osabb nótája, a Totem, amit hallva azonnal beindul nálam a fejrázás és az ugrálósdi – Zyon jól tudja, milyen dobtémával lehet megmozgatni az embert. A nyitóriff is valami zseniális, és ezzel a hangzással csak még magasabb lesz a dal agressziófaktora, és persze ott van az üvöltős refrén is, ami garantálja, hogy ennek a számnak mindenképpen koncertnótának kell lennie. Az pedig, hogy a második felére, a szóló alatt ismét átvált kőkemény thrash-elésbe, utána pedig lassú, slammelős döngölésbe, még inkább kivívja a dal iránt érzett tiszteletemet és elismerésemet. Határozottan az egyik kedvenc tételem a lemezről.
A hetedik nótát, az Ancestorst hallgatva, plusz egy picit jobban elmélyülve a számcímekben és a szövegekben, azt veszem észre, hogy Max papa egyre jobban belevitte a dalokba a spiritualitás iránti érdeklődését. Igaz, az előző lemezein is szóltak ilyesmikről dalok, de itt mintha még jobban belemászott volna a témába, és sokkal több irányból kezdte volna vizsgálni a témát. A dalnak magának is van egyfajta spirituális jellege, és párosítva a letaglózó, középtempós riffeléssel és a vészjósló gitáros színezésekkel, még jobban előjön ez a hangulat.
Már a nyolcadik dalnál járunk, és érdeklődésem a lemezt illetően nem lankad. Az Ecstasy in Gold is egy igazán impozáns, középtempós death metal riff-fel indul, és utána folyamatosan felépülve hozza a mérgesebbnél is mérgesebb és baromira fogós gitártémákat. Nálam leginkább a dal közepén hallható breakdown hozza meg a nagy headbang-hangulatot, ami mellé egy remek, Marc Rizzo-s jellegű szólót is kanyarítottak.
Kilencedikként jön a jól megszokott Soulfly-instrumentális (Soulfly XII), amiket lassan berakhatnék a lejátszási listámba, és így egy igazán lazulós best of lemezt kapnék (hehe). Az ilyen dalokra nem igazán tudok mit mondani, mert valaki unalmasnak gondolja őket, én viszont sok – gyakran gyengébb – Soulfly lemeznél éppen ezeket tudnám kiemelni, mint emlékezetes momentumokat, amelyekben mindig vannak újító és kísérletező megoldások. Mondjuk, ez a tétel nem hat újszerűnek, de remek hangulatot teremt a lemez végére.
Jön az album utolsó és egyben leghosszabb dala, a Spirit Animal, ami a maga kilenc percével a Soulfly eddigi leghosszabb dala (a második a nyolc és fél perces El Comegente). Az eleje egy számomra meglehetősen idegen törzsi, atmoszferikus hangulatot hoz, utána viszont megindul a groove-orgia, törzsi hangzással megfűszerezve, ahogy azt a Soulfly-nál megszokhattuk, utána pedig megint jön a thrash durvulat és egy picivel doom metalosabb jellegű lelassítás, a végére pedig egy remek ambient/atmoszferikus hangzást adtak a dalnak, amivel kiteljesedik a nóta.
Na, kérem! 40 perc, 10 szám, és hosszú idő után azt kell, hogy mondjam: ezt a lemezt Max papa korrektül odatette az asztalra, és végre olyan hangzással, amely számomra is pozitív meglepetés.
Viszont! Miután olvastam a lemez munkálatairól, nem kicsit csapta ki nálam a biztosítékot egy dolog, ami nyomban rontott nálam a lemez megítélésén. Hiába, hogy Max a szellemi atyja a gitártémák és a zenei felépítések többségének, az, hogy nem ő játszotta fel a ritmusgitár-részeket, hanem Arthur Rizk, a lemez hangmérnöke és producere, szabályos szekunder szégyenérzetet keltett bennem. Azt pedig, hogy a szólókat is különböző emberek kanyarították oda, mint például John Powers az Eternal Champions-ből vagy Chris Ulsh a Mammoth Grinder-ből és Power Tripből, szabályos sértésnek veszem, hiszen maga Max így nem is játszik a lemezen. Igaz, hogy az utóbbi albumokon szinte már csak Marc Rizzo játszotta fel a gitárokat, de az öregtől elvárnék annyi becsületességet, hogy legalább az egyszerűbb gitártémákat tolja már fel, ugyanis mint gitáros, azt gondolom, hogy ami riffet kitalálsz, azt le is kell játszanod!
Úgyhogy fájó szívvel, de nem véletlenül adok ennyi pontot a lemezre:
