Enphin – End Cut (2022)

Nem kis fába vágtam a fejszémet, amikor eldöntöttem magamban, hogy megnézem ezt az Enphin nevű brigádot. Teljes nevén Mr. Peter Hayden-nek nevezték magukat, azonban 2014 óta csak a monogramjukat használják, vagyis PH. Hogy, miért szerepelt mégis Enphin néven a promók között? Tudja az öreganyám térde kalácsa. Igazi zenei alkimistákról beszélünk, a csapat 2000-ben alakult a finnországi Kankaanpää-ben. Annyi behatás érte őket, hogy azt még felsorolni is nehéz, a krautrock ami egy erősen avant-garde zenei stílus, viszont hatalmas szerepet játszik a hangzásukban. Ez az egykori NSZK-ból indult, a 60-as évek végén, erősen eklektikus felépítésű, elektronikával átitatott alternatív zenei stílus, szinte mindegyik számon rajta hagyta a nyomát. Elég ránézni a minimalista és szürreális behatásokkal bíró borítóra, szinte tökéletesen illusztrálja számunkra, hogy mit tartogat az album belseje. A hatodik albumuk lesz az End Cut, és annyit mondhatok, hogy aki csakis és kizárólag a fémzenén él, annak nem kicsit megfogja ülni a gyomrát, nem csak ez a lemez, de a csapat előző kiadványai is. Akik mégis nyitottak erre a végtelenül érdekes, kísérletező banda által nyújtott koktélra azok mindenképpen tartsanak velem, egy utazást fogunk tenni az elménk körül.

Nézzük a felállást, ami az utóbbi húsz évben némi változásom ment át: Jussi-Pekka Koivisto (gitár, vokál, dob), Lauri Kivela (basszus), Joakim Udd (szintetizátor) és Vesa Vatanen (effektek, elektronika) alkotják az Enphin-t. Nem véletlenül használtam az alkimista kifejezést a bevezetőben, ezek az úriemberek úgy keverik, kavarják a kémcsövekben a különböző stílusokat, behatásokat akár egy őrült tudós. A végeredmény egy elvont, elszállós, pszichedelikus, futurisztikusan retro és megfoghatatlan stílus, amit elég kevesen művelnek. Annyiféleképpen csavarják, nyújtják a spacerock, post-metal, pszichedelikus doom, shoegaze és elektromos zenét, hogy abból egy szürreális és izgalmas Frankeinstein szörnye kerekedik. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy ez nagyon mély víz, ide tényleg a mindenevők jöjjenek csak be.

Az An nihilist adja be nekünk az első mosolygós fejű tablettát, ezt itt majdhogynem szó szerint kell érteni, tudatmódosító szerek nélkül repít el minket egy jövőbeli disztópiába. Az elektronika mindent ellep, a hangszerek voltaképpen csak utógondolatok, a dob egyhangú üteme szolgáltatja a dal gerincét. Monoton beszéd hallatszik a háttérben, miközben furcsán tekerednek a különböző effektek, mintha egy távoli jövőben játszódó filmben lennénk. Ebben a távoli jövőben ugyanúgy megtalálhatóak a klubok, és elvontabb zenéket játszó rendezvények, épp egy ilyennek a közepébe csöppentünk bele. Egyetlen kapaszkodónk a monoton dob üteme, minden más elmosódik, a zene többi része szinte cseppfolyós. Állandóan változtatja az alakját, a szintetizátorok mégis képesek a jövőből a 80-as évek végére repíteni. A soron következő Communion legalábbis ezt az életérzést erősítette meg bennem. A vokál egy totálisan monoton beszéd formájában jelenik meg, teljes a nihil ebben a tekintetben. Az Enphin a mával is ugyanúgy szeret játszani, mint a múlt és a jövő muzikális behatásaival, a Communion-ben hallható ütemek egyáltalán nem hatnának idegenül egy rave partin. Mindezt a stílust shoegaze elemekkel tűzdelik meg, kifejezetten légiesek az End Cut-on található számok. A The Test View egy rövid átkötést képez a Communion és a Perpetual Night között, kifejezetten űrbéli atmoszférát teremtve. Ezek az átkötések visszatérő elemei az albumnak.

A Perpetual Night mindent bevet annak érdekében, hogy úgy érezzük magunkat, mintha egy vízipipákkal teli űrbéli diszkóban lennénk, káprázatba ejtve a tudatunkat. Minden mesterséges, semmi természetes nem maradt az általunk ismert világból, csak az elektronika maradt és a végtelen űr. Jussi-Pekka Koivisto vokálja itt nagyobb szerepet kap mint az előző dalokban, a Perpetual Night-ot nagyon szeretné, hogy megjegyezzük, ugyanis többször is ismételgeti. Megvallom őszintén, ez egy kicsit kommerszé tette számomra ezt a dalt, túlságosan is tolakodó és túlzó ez az ismételgetés. Ismét kapunk egy kicsit feleslegesnek ható átkötést, majd megérkezik a Moth. A legkomorabb tételként indul, vészjósló a hangulat, ez a komorság végig kitart, kifejezetten élvezetes. A rideg ipari hangulat nagyon kedves a számomra, mindez egy kis szomorúsággal ötvözve, nálam bőven ez a kedvenc. Szinte már ambient érzetet ad ez a tétel, a végére érkezik egy kicsit diszkósabb ritmika is, de ez se tudja igazán elrontani a dolgot. Ezután igazán beindul a földöntúli buli, a címadó End Cut öblös basszusa leuralja az összes frekvenciát, egyedül a szintetizátor tüneményes futamai hallhatóak, mintegy kiegészítve a kompozíciót. Jussi vokálja töri meg néhány pillanatra a dolgot, utána ő is permanens szereplőjévé válik ennek a számnak. Nálam egy totál hangulatfüggő szám lett ebből, van amikor kifejezetten tetszik, máskor meg egy másodpercet sem kérek belőle. Van benne dinamika, a monoton ritmus ellenére is megtudja színezni az Enphin a dolgot, de ehhez tényleg hangulat kell.

Ha eddig bírtuk a dolgot, akkor már simán kitartunk a végéig, számtalan érdekes mozzanat található a lemez további dalaiban is. A Dear Low Star is egy nagyon indusztriális és hidegen fémes dimenzióba képes repíteni, az egyik favorittá vált ez a tétel is. Az Enphin számára tényleg nem léteznek határok a különböző stílusok, zsánerek, behatások tekintetében, mindent is elénk tárnak az End Cut által képviselt univerzumban. A Protocosmic például egy elképesztően elvont elektronikai agymenés, ami tényleg egy másik galaxisba kalauzolja el a már pépessé gyötört agyunkat. Ugyanis, a kicsit több mint egy órás játékidő gondoskodni fog róla, hogy tényleg úgy érezzük magunkat, mintha szénné füveztük volna az agytekervényeinket. Én háromszor hallgattam meg egymás után, és ennyi pszichedelia után már én is szomjaztam az elektronikus gitárok tisztább hangját.

Roppant érdekes albumot rakott össze az Enphin, pláne az olyan füleknek jelent ez érdekességet, akiknek nem mindennapi kenyerük ez a “mindent bele” stílus. A promóban a NIN, Dark Buddha Rising, Primal Scream, Oranssi Pazuzu és a Depeche Mode rajongóinak ajánlják az End Cut-on hallottakat. Én mindazoknak ajánlom, akik tágítani szeretnék zenei látókörüket, nem lesz könnyű menet, legyenek akármekkora rajongói a fent felsorolt formációknak, utazásként kell felfogni egy ismeretlen világba. Számos olyan dal volt, ami képes volt megfogni hangulatával, különösen az avant-grade felépítéssel rendelkező, cseppfolyósabb, iparibb számok azok amik igazán hatással voltak rám. A kommerszebb, diszkósabb tételek viszont inkább untattak, hiába voltak azok is több dimenziósak, ott nem sikerült elkapnia az Enphin-nek. Nem egyszer említettem már, hogy nagy rajongója vagy a dark ambient-nek és a dungeon synth-nek, nekik egy kicsit könnyebb dolguk lesz az átszellemülés tekintetében. Az End Cut május 27-én jelent meg a Pelagic Records jóvoltából.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.