Seventh Wonder: The Testament (2022)

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.seventhwonder.se
facebook.com/seventhwonderofficial

Mondhatom, kimondottan jól esett a hír, hogy a svéd progresszív metált játszó Seventh Wonder új lemezt ad ki idén. A legutóbb nyolc teljes évet kellett várni az új anyagra (Tiara, 2018), de a várakozási időt most szerencsére megfelezték. Ennek talán az az oka, hogy a frontembert elcsaklizó Kamelot éppen 2018 óta nem túlságosan aktív, mindössze egy koncert album jelent meg tőlük 2020-ban. Karevik tehát ráért, így a banda, elsősorban a zenei "agy", Andreas Blomquist nyugodtan ráfeküdhetett a dalszerzésre. Blomquist egyébként is pörög mostanában, hiszen kevesebb mint egy hónapja jelent meg a Zero Hour új lemeze (14 év szünet után!), ahol újabban ő bőgőzik.

Bár a műfaj régóta a kedvencem, és a skandinávok egyébként is messze kiugróan teljesítenek benne, a Seventh Wonder soha nem volt a kedvencem, nem vagyok oda ugyanis Keravik hangjáért, ami egyébiránt nagyon baró (maximum respekt!), de nekem valamiért nem elég férfias, mindig azt a benyomást kelti, mintha egy süldőlegény és nem egy érett férfi énekelne. A dallamok sem annyira jönnek be (bár ezeket - föltételezem - inkább Blomquist szerzi), noha a kompozíciók dallamosságára nem lehet panasz, sőt, van az egésznek egy kis operatikus felhangja. Talán pont ez a baj?

Van azonban egy dolog, ami határozottan irritál, és az nem más, mint Andreas Söderin billentyűs azon mániája, hogy iszonyú gagyi, a '80-as éveket idéző szintihangzásokkal borzolja az idegeimet. A '80-as években nagyon sok csodálatos dal, sláger született, de minden nap hálát adok a jóságos Teremtőnek, hogy azok a szinti és dobhangzások már elmúltak! Mennyire jól esik már hallani, ahogy az "Under A Clear Blue Sky" első felében Söderin kivételesen Hammond hangszínt használ! Nem mellesleg, nekem ez a dal jelenti az album csúcsát.

A jó kritikus persze arról ismerszik meg, hogy nem engedi a saját elfogultságát, személyes kifogásait érvényesülni egy-egy kiadvány értékelésekor. Objektíve azt kell mondjam: a "The Testament" a zenekar teljes eddigi életművét alapul véve kiemelkedő alkotás, simán érzem olyan erősnek, mint az etalonnak tekintett "Mercy Falls"-t (2008), vagy éppen a legutóbbi albumot, amit megjelenésekor ugyancsak dicsértem. Jelen esetben nem is nyújtották, mint a rétestésztát, a lemez kb. 53 perces, és ebből az utolsó 5 perc: a nyálas, műcsellós "Elegy" teljesen érdektelen, mintha nem is lenne. Szóval most kompaktabb és a gitárhangzás tekintetében egy kicsit "szőrösebb" is az egész. Szimpatikusak a srácok, kár, hogy marha kevés ember kíváncsi már erre a zsánerre.

Tartuffe

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.