Spheric Universe Experience: Back Home (2022)

Kiadó:
Uprising! Records

Honlapok:
facebook.com/SphericUniverseExperience

Ez a hónap elég vékonykára sikeredett nálunk. Mondhatnám azt, hogy ez már a nyári uborkaszezon előszele (talán lenne is benne némi igazság), de valójában inkább arról van szó – nálam legalábbis biztosan –, hogy szinte fuldokolunk a saját munkáinkban. Ez van. Mi ezt "ingyér" csináljuk, a szabadidőnk terhére. Azért igyekszünk legalább hetente egy olvasnivalóval meglepni a rendszeres vagy éppen véletlenül ide tévedő "látogatóinkat". Erre kiváló alkalmat biztosít nekem a régóta alamuszi nyuszi módjára lapító francia proggerek, a Spheric Universe Experience legújabb lemeze. Bevallom, én már azt hittem, hogy föloszlott az együttes, nem vártam tőlük friss anyagot.

Nos, valóban hosszú 10 év után adták ki a "Back Home"-ot, ezért nem meglepő a brutális, 77 perces játékidő. Ebben persze vannak 1-2 perces "intermezzók" és nem túl erős pillanatok is, de azért úgy érzem, a korábbi albumokkal összehasonlítva – a nevesincs kiadó ellenére – a hangzást meg kell dicsérnem, sőt azt is el kell ismerjem, hogy ezúttal a dallamok is emlékezetesebbek valamivel. Aki esetleg olvasta a korábbi lemezekről írott recenzióimat (Anima – 2007, Unreal – 2009, The New Eve – 2012), az tudja, hogy Frank Garcia énekes enyhén szólva nem a kedvencem, most azonban úgy döntött, hogy nem erőlteti, ami nem megy neki, visszafogottan, dallamosan, hangterjedelmét gazdaságosan és kellő szerénységgel használva énekel. Ezzel sem vált a hősömmé, de az összképet egy kicsit pofásabbá tette.

Ez a muzsika továbbra is Vince Benaim gitáros és Fred Colombo billentyűs dominanciájáról uralkodik. Benaim korábban sem volt egy magamutogató Malmsteen alkat, és most sem akar villogni, de nekem úgy tűnik, mintha ezúttal valamivel vállalkozóbb hangulatban lenne. Sajnos az előző lemezekhez képest az orientális dallamok kevesebb szerephez jutnak, sőt, tulajdonképpen csak a "Transcending Real Life"-ban kapnak egy igen apró szerepet.

Ez a fajta Dream Theater alapú, de jellegzetesen európai szellemiségű progresszív metál, amúgy Solid Vision, Silent Voices és Adagio módra mára már reménytelenül idejétmúlt lett, de nálam a korszerűség és naprakészség sohasem volt a legfontosabb ismérv. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a 10 éves kihagyás nem tett jót a zenekarnak. Zeneileg talán (sőt biztosan) értek valamennyit, de közben elszáguldott mellettük a világ, és a mai fiatalok jobbára már csak megmosolyogják ezt a "ódivatú" progressziót (milyen furcsa ezt így leírni, pedig tűpontos megfogalmazás!). Nekem szerzett azért néhány kellemes percet, de mondjuk – ha már a franciáknál tartunk – egy új Heavenly albumnak jobban örülnék.

Tartuffe

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.