Testament: The Ritual (1992)

A Testament The Legacy albuma életem egyik meghatározó zenei élménye volt. Az ugyanabban az esztendőben megjelent The Ultra-Violence-szel (Death Angel) és Taking Over-rel (Overkill) együtt menthetetlenül belökött a thrash főáramába. Persze akkorra már túl voltam az első Metallica-, Slayer-, Exodus-, Anthrax- és Megadeth-lemezek „sokkján”, de akkor, 1987-ben az egy komoly dózis volt a keményen riffelő, mégis dallamos muzsikákból.

Chuck Billyék egy csapásra a legnagyobb kedvenceim közé emelkedtek, azonban kapcsolatunk a továbbiakban már nem alakult ilyen fényesen: albumról albumra egyre kevésbé tetszett, amit hallottam – legalábbis a debüthöz képest. Ha az első négy nagylemezt szubjektív alapon kellene értékelnem, a rangsor a megjelenésük sorrendjével lenne azonos. A Souls of Black – bár még megvettem műsoros kazettán – annyira nem tetszett, hogy alig hallgattam. A dalait rutinból megírt, közepes színvonalú nótáknak éreztem. Egy vele készült interjúban az első öt albumon játszó dobos, Louie Clemente is megerősítette, hogy a Souls… elég sietősen készült, ráadásul az azt követő turné is eléggé kimerítette őket, úgyhogy szükségük volt a lelassulásra, feltöltődésre. Így történhetett, hogy a korábbiakkal ellentétben ezúttal nem egy, hanem két év telt el két egymást követő nagylemez megjelenése között.

A negyedik album fakó feketéje, no meg persze az izgalmas, új muzsikák ’91-’92 táján rám törő hulláma tehető felelőssé azért, hogy lélekben félig-meddig elfordultam a csapattól. A The Ritualnak ugyan még adtam egy esélyt, de mivel nem műsoros kazettán szereztem be, hanem átvettem valakitől, kapásból alacsonyabbról indult, mint elődei. Azt viszont biztosan tudom, hogy jobban tetszett, mint a Souls…, amelyről hallgatás nélkül, pusztán a számcímek alapján ma már csupán a The Legacy, a Seven Days of May és a címadó nóta egyes momentumai ugranak be, a ma 30 éves albummal kapcsolatban viszont sokkal jobb a helyzet (ami persze annak is betudható, hogy az utóbbi időben többet is hallgattam).

A lényeg, hogy erre a lemezre Eric Petersonék tényleg összekapták magukat, ismét egy emlékezetes dalokban gazdag, karakteres anyagot készítettek, aminek köszönhetően a nevük már-már a régi fényében tündökölt. Az album első csúcspontja már a rövid gitáros intróval (Signs of Chaos) felvezetett Electric Crown-nal megérkezik, amiben Billy zseniális, melodikus témákat énekel, amelyeket a verzék harmadik-negyedik sorában a gitár is lekövet, Peterson riffelését pedig Alex Skolnick egy csiklandós, négyhangú dallamsorral koronázza meg. Megkockáztatom, ezzel a nótával a csapat első két lemez utáni történetének egyik legjobb nótáját alkották meg.

Clemente úgy nyilatkozott, csapata erre az albumra valamennyire visszavett a thrash-ből, és nagyobb teret engedett a klasszikus heavy metalnak. Én inkább azt mondanám, komótosabbra hangolták a tempót, és a tőlük megszokott riffelés mellett a dallamosságra is komoly hangsúlyt helyeztek. A The Ritual alapvetően lassabb album, mint elődei, ami viszont a hallgatónak lehetőséget ad arra, hogy rácsodálkozzon az anyag apró részleteire: a frontember dallamos témáira, Skolnick jellegzetes gitárhangjaira és művészi finomságú szólóira, a tördelt ritmusokra, Greg Christian időnként felszínre bukkanó basszusfutamaira, vagy a nem éppen virtuózként számon tartott dobos helyenként kifejezetten fifikás játékára.

A Practice What You Preach album óta hagyomány, hogy a dalok sorába egy (szöveges) lírai szerzeményt is beillesztenek. Ott ilyen volt a The Ballad, a Souls…-on a The Legacy, itt viszont – thrash csapat létükre – két elérzékenyülést is megengednek maguknak: a címadó nótát, ami azért időről időre bedurvul, s amelynek szólójában Ritchie Blackmore hatását vélem felfedezni, valamint a Return to Serenity-t, ami a teljes életművet tekintve is a kedvenc lassú számom Billyéktől.

A maga bő 55 percével, egészen a legutóbbi, csaknem egyórás Titans of Creation-ig ez volt a Testament leghosszabb albuma, furcsa módon azonban mégsem érzem elnyújtottnak. Már nem tudom, melyik albumon tűnt fel először, de a csapat első korszakában létezett egy kissé sablonos, testamentes alaptempó, ami ha egy lemezen több nótára is jellemző volt, az bizony egy kissé egyhangúvá tette a produkciót. Talán a Souls of Black-es is ez volt a bajom. (Lehet, hogy azt az anyagot is újra kellene hallgatnom…) Itt is kapunk ebből némi ízelítőt, ám szerencsére gyakran eltérnek tőle: a különböző tempók, ha nem is feltűnően, de akár egy számon belül is változnak, s ilyen szempontból összességében kellemesen sokszínűvé teszik az anyagot. Ilyen kétarcú nóta például az As the Seasons Grey, de a már említett címadó is ide sorolható. Ugyanakkor még a leggyorsabb szerzemények vagy dalrészletek (Agony) sem lépik át a „megengedett” sebességhatárt: semmi száguldozás, az oaklandi ötök maximum gyors középtempóra ragadtatják magukat.

Ez volt a zenekar klasszikus és egyben legstabilabb felállásának utolsó közös munkája. 1992 végén, a The Ritual turnéjának kellős közepén Alex Skolnick úgy döntött, hogy távozik a bandából, és példáját hamarosan Louie Clemente is követte. A csapat következő albuma, a Low már James Murphy gitárossal és John Tempesta dobossal készült. Egy korszak véget ért, nálam pedig egy hosszú, Testament-mentes időszak következett…

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.