Fémforgács
Megrohadni a föld alatt nem éppen túl vonzó jövőkép egy élő ember számára, de tudattalan állapotában talán már tök mindegy is neki. A gond akkor van, ha előbb jön a sötétség és a mélység, mint maga a halál. Ezzel a finom gondolatvilággal játszadozott el bemutatkozó lemezén a Cavern Deep zenekar, mely a felvázolt alapszituáció ellenére nem egy kriptalakó death metal horda, nem is egy gyászos ceremóniát hirdető funeral doom brigád, csupán egy mezei doom metal alakulat, akik a pszichedelikus megközelítéstől apróbb megoldásaitól sem riadnak vissza. Bandcamp oldalukon megtalálható a stoner jelző is velük kapcsolatban, de természetesen most nem pötyögném a kritikámat, ha egy sima füstfelhőben úszó tucatlemezről lenne szó. Nehézség kapcsán nem hagyhatjuk ki a sludge jelzőt sem, amikor inspiráló zenekar után kutattam a fejemben, folyton csak a Cathedral korai kiadványaival találtam szemben magam.
A 2019-ben létrejött, trióként működő Cavern Deep ugyanis koncepciós anyaggal indítja a pályafutását, ami már önmagában olvasgatva is igazán érdekesnek hat. A zenekart egyébként hamisítatlan svéd fenevadak alapították, mint például Max Malmer, aki a projekt legmarkánsabb hangszeréért felel, a mélyben dühöngő basszusért, valamint az énekbe is be-besegít. Eddig a Folkmord, Zonaria, Apocalyst, Death Maze kapcsán találkozhattunk vele. Névtelenebb ilyen szempontból Kenny Oswald Dufvenberg gitáros, énekes, valamint Dennis Sjödin dobos, de ettől függetlenül a teljesítményükre nem lehet panaszunk.
De térjünk rá a koncepcióra, ha már így felvezettem. A csapat témakörét illetően földalatti tudományos-fantasztikus regények, történetek ihlették meg leginkább. Ez egy igazán érdekes műfaj a maga nemében, hiszen nemcsak Verne (Utazás a Föld középpontja felé) fantáziáját mozgatta meg. Napjainkban is akadnak, akik hisznek az Üreges Föld elméletében, Hollywoodban pedig épp egy jónak csak jóindulattal nevezhető franchise-t (King Kong, Godzilla…). Jelen esetben azonban nem kell gigatnikus szörnyekben és családi kalandokban gondolkodnunk, mivel a Cavern Deep magányos és egyirányú utazásként végződik minden résztvevője számára. Legalább annyira sötét és üres, mint maga a borító. A sztori egyszerű: egy archeológus és közel 50 kísérője egy eltűnt civilizáció nyomára bukkan egy barlangban, ahonnan csak még mélyebbre vezet tovább az út. Természetesen mindent hátrahagyva, a dicsőség, gazdagság érdekében ezt bevállaják és egyre tovább haladva egyre elveszettebbé válnak. Az egyetlen fényforrásuk egy élőnek tűnő, világító fonál, amely újabb és újabb elágazódásoknál szakítja meg az összetartónak amúgy sem nevezhető társaságot. Leszakadt hidak, feneketlen katlanok nehezítik a haladást, a leszakadókat, eltévedőket pedig soha többé nem látja senki. Csak egyre távolodó kiabálásuk és kétségbeesett sikolyuk visszhangja jelzi a maradék csapatnak, hogy a kiútról itt már mindenkinek le kell mondania. A történet végére már csak tudósunk marad meg, aki eléri a fénylő fonál feltételezett végét: egy óriási, sötét, furcsa gombákkal teli termet, melynek valami ismeretlen mozog a túlsó végében… Ez igazi lovecrafti befejezés, a horror és őrület fényes győzedelme az ép elme felett.
Egyetlen problémám akad ezzel a történettel, mégpedig az, hogy kimarad belőle a földalatti hullámvasút. Mert bizony ebből akad a zenében, főleg a dalszerzésben. Hatalmas problémákra nem kell számítani, itt svéd doom metalról beszélünk, amit még faluhelyen is úgy játszanak fel, hogy annak minimum iparosmunkának kell lennie. Ugyanakkor vannak dalok, melyek lehettek volna rövidebbek, mások hosszabbak. Akadnak témák, amit a két énekhang nagyon jól hoz, máskor pedig érdemes lett volna elgondolkodni rajtuk: kicsit formálni, alakítani… Dennis a dobok mellett hozott a produkcióba egy kevés billentyűzetet is, ebből többet el tudtam volna viselni és a horror faktort is emelhette volna.
Na mindegy, ez akkor is egy remek bemutatkozás. Pattanj a fotelbe bányászlámpával a fejeden, egy pohár vörösborral a kezedben, szabadulj meg a fényektől és merül lépd át az ismeretlen kapuját a zenekarral!
