D’Virgilio, Morse & Jennings: Troika (2022)

Kiadó:
InsideOut

A veszett orosz medve hitszegő és testvérgyilkos ámokfutásának fényében (utólag) úgy tűnik, nem volt túl szerencsés választás a "Troika" cím ehhez a projekthez, de ezen már fölösleges rágódni. A lényeg, hogy a három prog rock nagyágyú: Nick D'Virgilio (Big Big Train, ex-Spock's Beard), Neal Morse (NMB, Transatlantic, ex-Spock's Beard) és Ross Jennings (Haken, Novena) megajándékozott minket egy (fél)akusztikus albummal, melyen nagyobbrészt a kezdeményező, Neal Morse dalai hallhatók, kiegészítve néhány nótával a trió másik két résztvevőjétől. Az arány 5:3:3 Morse javára.

Ezt az időszakos formációt is a COVID-járvány által okozott "downtime" (váratlan szabadidő) ihlette, bár Morse-nak eddig is voltak akusztikus projektjei. Most azonban úgy gondolta, hogy az anyag sokat profitálna két másik énekes meghívásából. Nick D'Virgilio kiválasztása kézenfekvő volt, hiszen hosszú évekig dolgoztak együtt a Spock's Beardben, ahol D'Virgilio - bár alapvetően dobos volt - bőven bizonyította nemcsak sokhangszeres kompetenciáját, de kivételes vokális képességeit is (halkan, félve jegyzem meg: nekem még jobban is tetszik a hangja Morse-nál). A brit Ross Jennings már kevésbé volt egyértelmű választás. Úgy sejtem, talán a Jennings-szel közeli barátságot ápoló Mike Portnoy - Morse régi fegyvertársa - lehet a dolog hátterében, ő ajánlhatta be a Haken énekesét.

Az mindenesetre vitathatatlan, hogy hármójuk hangja tökéletesen illik egymáshoz, a hallgatónak önkéntelenül az amerikai folk rock legenda, a Crosby, Stills & Nash (amikor Neil Young csatlakozik hozzájuk, ehhez jön még a "& Young" kiegészítés) jut eszébe: a lényegében akusztikus alapokra fektetett füleket cirógató, alaposan kidolgozott kórusok miatt. De nem állunk távol a valóságtól akkor sem, ha hallgatás közben a Simon & Garfunkel emléke kezd el motoszkálni valahol mélyen, hátul az agytekervényeinkben (lásd pl. "If I Could").

A bevezetőben azért írtam, hogy (fél)akusztikus, mert néha-néha azért előkerül a villanygitár és a szinti, főleg a lemez második felében; a "King For A Day"-től kezdve ugyanis határozottan lendületesebbre, rockosabbra veszik a figurát. Érdekes, de úgy érzem, hogy ez valójában nem válik az album javára. Valahogy megbontja a lemez egységét, hangulatát, főleg így, hogy a végére, egy blokkba kerültek az élénkebb darabok.

A "Troika"-tól senki se várjon hosszú instrumentális betéteket, virtuóz hangszeres szólókat, bonyolult ritmusképleteket. A "fiúk" itt csak kedvükre dalolásznak, harmonizálnak, andalognak, és milyen jól teszik! Kell ilyen is. Meglepően jól működik a dolog; ha valaki épp ilyen hangulatban találja magát, nyugodtan előveheti az albumot, ha már a Simon & Garfunkel "Greatest Hits"-et rongyosra hallgatta.

Tartuffe

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.