ONCE HUMAN – Scar Weaver

Ahogyan nehéz elfogulatlan véleményt formálni olyasvalakiről, aki közel áll hozzánk, azokról a zenekarokról és albumokról is nehéz távolságtartó, csupán a tényekre összpontosító kritikát megfogalmazni, amelyek a személyiségünk legmélyebb rétegeit képesek megérinteni. A 2014-ben a Machine Head-ből és a Soulfly-ból jól ismert gitáros legenda és producer Logan Mader személye körül megszerveződött Once Human számomra pontosan ilyen zenekar: minden hang, minden sor, minden általuk megfogalmazott gondolat eltalál bennem valamit és közelebb visz ahhoz a katarzisélményhez, amely csupán ritka kivételes esetekben adatik meg az ember életében. Mégis – ha ugyan lehetséges ez – megpróbálok korrekt, és a lehetőségek határain belül elfogulatlan véleményt megfogalmazni a zenekar legújabb, Scar Weaver című, ez év február 11-én megjelent albumáról.

A Once Human megszületése ugyan a metal történelmének ma már lassan 10 éve lezajlott fejezete, mégis érdemes néhány szóban felidézni a kezdeteket is, hiszen azok sok mindent megmagyaráznak a zenekarnak a zenével (és általában a művészettel) szembeni attitűdje vonatkozásában. A Once Human létrejöttéhez természetesen nem kizárólag Logan Mader személye és tehetsége, hanem – mint általában – a kitartás, az elkötelezettség és a jó érzékkel végrehajtott pályakorrekció is aktívan hozzájárult. Az énekesi posztot betöltő Lauren Hart ugyanis eredetileg gitárosként került a Nuclear Blast egyik vezető tisztségviselőjének ajánlására Logan látóterébe. Lauren azonban gyermekkori álmát követve hamar átváltott az énekre, és a Hart-Mader páros oly mértékben vált explozív, tökéletesen funkcionáló eleggyé, hogy hamarosan a Once Human első felállása is képes volt körülöttük kikristályosodni. Érdemes hangsúlyozni (bár tudom, a zenekar történetét ismerők számára ez nem lesz újdonság), hogy Logan szándékosan nem a jól csengő nevek becserkészésére, hanem kizárólag a tehetségre és elkötelezettségre koncentrált, amikor összeállította zenekarát: olyan társakat keresett, akik számára az újonnan megszülető Once Human nem csupán valamiféle munka (vagy rosszabb esetben mellékállás), hanem teljes értékű alkotó tevékenység lehetett. A Damien Rainaud (basszusgitár) és Ralph Alexander (dob) révén kiegészült csapat 2015-ben adta ki első albumát The Life I Remember címmel, amelyet 16 hónappal később követett a második, Evolution című anyag is. Időközben a tagok soraiban változás állt be: előbb Skyler Howren majd Max Karon (gitár) csatlakozott a zenekarhoz, a doboknál pedig Dillon Trollope váltotta Ralph Alexander-t. A csapat mindeközben (2018-ban) egy koncertalbumot is kiadott Stage of Evolution címmel.

A Once Human már a következő (2019-es) évben bejelentette Facebook oldalán, hogy a tagok hozzáláttak az új album elkészítéséhez. Az eredetileg jóval rövidebb átfutási időre tervezett anyag azonban a pandémia miatti kényszerszünet okán csak jóval később, 2022-ben jelenhetett meg, így az Evolution és a Scar Weaver kiadása közötti öt év a végletekig felcsigázta mind a rajongók, mind pedig a szakma kíváncsiságát. Az új album már első meghallgatásra is keményebb, karcosabb benyomást gyakorol a hallgatóra, mint az elődjei, egyértelműen kijelölve azt a fejlődési ívet, amelyet a nyolc éve fennálló zenekar a jelek szerint követni kíván. A rendkívül intelligens módon megkomponált, komplex szerkezetű dalok az amerikai technikás extrém metal legnemesebb hagyományait ötvözik a progresszív elemekkel, olyan távoli párhuzamokat idézve fel, mint a Machine Head, a Fear Factory vagy a Strapping Young Lad (bár az igazat megvallva egy ennyire egyéni és jellegzetes arculattal rendelkező csapat kapcsán bármiféle párhuzam emlegetése kissé erőltetettnek tűnik). A zenei kompozíciók ötletes komplexitásán túl azonban a tagok egyéni teljesítményei is kiemelkedőek. Lauren énekedallamai és az általa fölényes könnyedséggel alkalmazott hangképzési technikák mindig is lenyűgözőek voltak, de a Scar Weaver-en olyan sokoldalú és érett énekesi teljesítményt mutat be, amelynek következtében nyugodt szívvel állíthatom, hogy itt az extrém metal egyik nagy egyénisége teszi le a névjegyét. Lauren szemmel láthatólag erőfeszítés nélkül kapcsol át a különböző módokon képzett hangok között, ugyanolyan erővel jelenítve meg a tiszta dallamokat, mint a korábban a Sledgehammer-en már tökélyre fejlesztett melodikus, ám mégis némiképp érdes vokálokat – miközben ugyanezzel a magabiztossággal mozog a gutturális, zsigeri hörgés és az elemi erejű üvöltések világában is. A gitárok hangzásában a jellegzetes Once Human sound tökélyre fejlesztése manifesztálódik: a hangszerek tónusa egyszerre tiszta, csengő és mégis súlyos: a semmi mással össze nem téveszthető dallamokat még akkor sem teszi élvezhetetlenné a túlzott torzítás, amikor Max jellegzetesen nyüszítő, megkínzott gitártémái a kísérletezés ismeretlen tájaira tévednek. Stílus és elegancia – talán ezekkel a szavakkal tudnám legjobban leírni azt a hangzást és hangszerkezelést, amelyet a Mader-Karon kettős az óramű precizitású ritmusszekcióval megtámogatva a Scar Weaver-en bemutat. A dalok az album nagy részében közepes tempójúak, amelyhez a pontos alapokat a dobtémák keverése során jól kidomborított dupla lábdobos témák szolgáltatják.

Az albumot nyitó Eidolon a gitárok alternáló, lüktető játékával, Lauren masszív, sodró vokális teljesítményével, valamint a stabil, hangsúlyosan megdörrenő ritmusszekcióval jól megalapozza az elemi erővel ránk törő zúzást. A soron következő tétel, a Deadlock (az elsőként kiadott, Robb Flynn vendégszereplésével készült kislemez) méltó módon folytatja a megkezdett sort: Robb és Lauren egymást váltó, fogós énektémái nem véletlenül emelték a tételt a kislemezek sorába. A címadó Scar Weaver-re a pusztító hadigépezet némiképp belassul, hogy aztán zsigeri, nyers erejével és egy kegyetlenül súlyos refrénnel taroljon le minket. A Bottom Feeder-ben pedig mintha kissé a The Life I Remember hangulata térne vissza az időnként többszólamú vokállal megtámogatott zúzás szuggesztív ereje révén. Az album talán leginkább direkt tétele alighanem a Where the Bones Lie, amellyel kapcsolatban azt gyanítom, hogy a jól megjegyezhető refrén révén egyszer még nagy koncertsiker lesz. Az Erasure pedig egy izgamas, már-már grunge-ba hajló vokállal indul, amely végül egy nehezen felejthető refrénbe torkollik. A Deserted kétlábdobos témái iszonyatos erővel marnak bele a hallgatóba, hogy aztán a We Ride még gyorsabb témáit vezessék elő, ahol is a jazz-es, impozánsan technikás gitárszóló, valamint a szinte már a groteszk határait feszegető vokális betétek tartják fenn folyamatos figyelmünket. Az album vége felé pedig a Cold Arrival éteri, földöntúli és futurisztikus gitárdallamai vegyülnek el egy fülbemászó énekdallammal, majd a koronát a negyvenegy perces tömény zenei élményre a monumentális és némiképp a Nevermore tragikus hangvételét megidéző Only in Death teszi fel.

Összességében úgy gondolom, hogy bár a Once Human-nek sosem kellett identitás-deficittel küzdenie, ezzel az albummal végképp felhelyezte magát az extrém metal legnagyobbjainak térképére. Úgy tisztességes, ha kimondjuk: a Scar Weaver egy iszonyatos mértékben koordinált csapatmunka eredménye, ahol Lauren elképesztő vokális teljesítményeinek éppúgy megvan a pontos helye, mint Logan és Max izgalmas és szokatlan gitártémáinak, valamint a Damien és Dillon által rendkívül precízen, gyilkos módon üzemeltetett ritmusszekciónak. Az album még az egyébként szintén kiváló Evolution-höz képest is keményebbre, karcosabbra, szikárabbra sikerült, a dalok pedig olyan módon váltak sokszínűbbé és formabontóbbá, hogy mégsem hatnak ránk öncélúan, nem zökkentik ki a hallgatót a zavartalan műélvezetből. A keverés Logan mestermunkája, amelynek révén tudatosan domborítja ki a zene sokszínűségét: modern, de nem lélektelen, brutális, de semmiképpen sem zajos. A zeneileg és szövegvilágát tekintve is sötét, súlyos és elgondolkodtató albumot hallgatva csak egyetlen dologra tudok konkludálni: a Once Human a Scar Weaver-en számomra összefoglalta mindazt, amelyet én a modern metal lényegének tartok.

Kiadó: earMusic
Kiadás éve: 2022
Stílus: Groove Metal
Web: www.facebook.com/oncehuman

Tracklist:

  1. Eidolon
  2. Deadlock (feat. Robb Flynn / Machine head)
  3. Scar Weaver
  4. Bottom Feeder
  5. Where The Bones Lie
  6. Erasure
  7. Deserted
  8. We Ride
  9. Cold Arrival
  10. Only In Death

Pontszám: 10

Source

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Kronos Mortus nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.