Atrox Trauma: On the Line of Nothing and Something (2022)

Őszinte leszek, nem lelkesedem különösképpen a magyar underground metal zenékért. Egy kicsit úgy vagyok velük, mint az egyszeri metalos, aki eképpen vélekedett erről a témáról: „Az a baj a magyar metal zenékkel, hogy hallani rajtuk, hogy magyarok!”

Kiegészíteném ezt azzal, hogy ez a mondás sok esetben akkor is igaz, ha az ének angol nyelvű. Rögtön hozzátenném viszont, hogy az utóbbi körülbelül tíz évben a tendencia némiképp javulni látszik e téren. Mára már szinte minden irányzatban születnek nemzetközi szintű magyar produkciók, és véleményem szerint az Atrox Trauma debüt albuma is ebbe a kategóriába tartozik. Véleményemet talán valamelyest az is alátámasztja, hogy az anyag egy nevesebb nemzetközi, független kiadó (WormHoleDeath) gondozásában jelenhetett meg.

Jóllehet, a hódmezővásárhelyi banda kisebb-nagyobb megszakításokkal már 2008 óta létezik, de saját bevallásuk szerint is csak ez a most megjelent anyaguk tekinthető hivatalosan az első Atrox Trauma LP-nek. (Soha rosszabb bemutatkozást!) Engem valamikor tavaly december körül, Vanity című klipes számukkal nyűgöztek le először. Akkor még abszolút nem tudtam, hogy egy magyar együttesről van szó. Elsőre inkább egy svéd death/thrash csapat benyomását keltették, akik a Schuldiner-féle korai Death vonalat vegyítik HC- és thrash-motívumokkal.

A lemez egészét hallva viszont a műfaji behatárolás-mutató nálam most már egyértelműen a thrash metal irányába billen. Kivéve az éneket, mert az végig az egész anyagon jófajta death metalos torokhang. A srácok jól ötvözik a thrash műfaj “régi sulis” és “újhullámos” stílusjegyeit, ami a Parasite Elite vagy az I Don’t Understand dalok mellett több számban is tetten érhető. A karcos, telt gitárhangzás a lemez néha talán túl egyszerű és kissé kommerszebb riffjeit is nagyban feljavítja. Néhány lassabb, zúzós résznél nekem a Machine Head Burn My Eyes vagy a Slayer Reign in Blood lemezének “atom” soundja ugrik be (This Is the Truth, You Are Servant).

Mint azt már több cikkemben is megemlítettem, szeretem, ha egy lemez a végére sem laposodik el. Ez részben erről az albumról is elmondható, mert a kilencedik és tízedik szám (The One Who’s Gone Sense, Until It Connects) nálam a lemez két legerősebb (10/10 pontos) dala. A tizenegyedik Upgrade pedig amolyan f@sza kis poénos HC/thrash szösszenet szűk két percben. Még ez a dal is teljesen jó, és szerintem itt kellene, hogy véget érjen az album!

De hogy a Moon Dawn című dögunalomra mi szükség volt a lemez végére, azt nem tudom… Vagy ha már felkerül a lemezre, legalább ne öt perc hosszú lenne, lerontva ezzel egy kitűnő album végső megítélését. Ilyen esetekre kellene egy felelős producer vagy egy objektív, zeneértő személy a stúdióba, aki építő kritikával meggyőzi a zenészeket az ilyen prüntyögések feleslegességéről. A srácok mentségére legyen mondva, hogy sok nagy banda is beleesik abba a hibába, hogy értékelhetetlen, úgymond töltelékszámot tesz fel a lemezére. Na, de ettől eltekintve ez még így is egy kitűnő debüt album, amire büszkék lehetnek az alkotók. Egy hatalmas gratuláció nekik! Hail Atrox Trauma! Uff!

VÉGZÉS

Vizsgálandó zeneanyag címe: On the Line of Nothing and Something
Vizsgálat eredménye: nemzetközi zenei színvonal és minőség igazoló tanúsítvány megadva!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.