Antares – InSanity (2021)

Fémforgács

Szégyen-gyalázat, de csak pár hete fedeztem fel az Antares zenekart. Amikor is egy másik oldalon belefutottam egy velük kapcsolatos hírbe, miszerint kihoztak egy majd’ 70 perces kisfilmet második, InSanity című nagylemezük készítési fázisairól. E hosszabb videó mellett ott figyelt egy rövidebb is, ami nem más volt, mint a srácok első profi videoklipje, amit az aktuális korong legőrültebb dalára, a Fresco-ra forgattak. Innen aztán gyorsan el is jutottam a bandcamp oldalukra, és azóta a self-titled első albumukat és az InSanity-t hallgatom agyra-főre! És nem mellesleg egy új, hazai kedvencet avattam személyükben. Ugyanis az Antares egy budapesti kvartett. Akik talán szakmai körökben ismertebbek, mint a zenehallgatók között. Több tehetségkutatót is megnyertek eddigi rövid pályafutásuk alatt, bezsebeltek ilyen-olyan díjakat. Az általuk játszott muzsika talán a crossover progresszív rock jelzővel írható le legjobban. Színes, változatos, játékos, hangulatos zene az övék, ami merít a ’60-as, ’70-es évek prog/jazz/art, stb. rockjából, de mégis összhatását tekintve mai, korszerű. Ők maguk a progresszív pop meghatározást is előszeretettel használják. És valóban, az ultraigényes hangszerelés, technikás hangszerkezelés mellett képesek fogós, slágeres dalokat írni. Persze a pop esetükben nem feltétlenül a ma népszerű, rádiókban is játszott zenét jelenti, hanem azt a fajta, hangszereken előadott muzsikát, ami úgy a ’90-es évekig még ekképp volt titulálható. Funk, soul, jazz, némi blues és még ki tudja hány egyéb hatás teszi fogóssá az Antares által játszott rockzenét.

A nyitó Madeline rögtön megmutatja, hogy mire is képes ez a négy csóka! Kolosai Fecó énekesként és basszusgitárosként is remekel, 1:43 körül pedig a rockos zúzásból átváltanak egy teljesen stílushelyes jazz intermezzo-ba, majd visszatérnek az agyas, technikás rockzenéhez. Engem már ezzel a dallal megvettek kilóra! És akkor még ezt követi 8 remek szerzemény és két instrumentális átvezető. De visszatérve kicsit a Madeline-re, már a verzéknél az jutott eszembe, hogy ez így is brutál jó, de mit tudna még egy rézfúvós szekció csatasorba állítása!

A Journey-vel folytatódik utazásunk ezen az eklektikus, de minden hangjában zseniális entitáson, amit InSanity-nek hívnak. Hogy szól már Fecó bőgője. Azok a slapek szétszednek! A 3:50 körül kezdődő billentyűszóló is varázslatos Dér Dávidtól, a nóta vége felé aztán Kovács Botond is villant egyet a hathúroson. Pap Page Dávid pedig végig okosan, érzéssel üt. A Too Bad címével ellentétben inkább túl jó! 🙂 Mekkora már az a röhögés Fecótól! Szerintem őstehetség a csávó, de tudom, hogy az ő énekstílusa lehet a zenekar Achilles-pontja. Ugyanis nem mindenki képes befogadni azokat a falzetteket, amiket ő itt néha prezentál. Szerencsére nem viszi annyira túlzásba, mint Einar Solberg (Leprous), akinek a munkássága gondolom nem ismeretlen számára. Ááááá, mekkora nóta már az Elevator is! Funk-rock a javából, a RHCP volt képes hasonlókat írni fénykorában. Csak hát Fecó egymagában százszor jobb énekes, mint Kiedis és “Fruzsi” együtt! És legalább olyan jó basszusgitáros, mint Flea, aki úgy sejtem egyik példaképe lehetett. Az arra fogékony hallgatók már eddig is találhattak zenei gageket a lemezen, de a „Legunalmasabb rémálmom” című szösszenet is mosolyt csal mindenki arcára, lévén Botond hangulatos gitározgatása inkább megnyugtató, mint felkavaró. 😀 A New Moon-ba belecsempésztek egy kis southern ízt is a fiúk és milyen jól tették! Boti kifejtős, hangulatfokozó gitárszólója a végén perfekt!

Milyen tört ritmusokra épül már a Help Is on the Way, hogy aztán Kovács Úr gitárszólója után Ferenczi Gyuri szolid szájharmonika szólójában gyönyörködhessünk! Akinek eddig nem volt benne a boogie a lábában, az ennél a pontnál menthetetlenül táncra fog perdülni! A herflizés mellett Gyuri háttérvokálozik is a dalban! A klipesített Fresco a korong legbetegebb dala, itt a tördelések mellett a nóta második fele 7-húros djent aprításba torkollik, Fecó pedig valami eszement hangokat présel ki magából! Dér zongorafutamai is baromi jók! És persze nem először játszanak a srácok “matekszakkört” a lemez eleje óta! Az “Ébredés” a másik átvezető szösszenet, gitár helyett ezúttal zongorán előadva. Ebből bontakozik ki az album egyik legérdekesebb tétele, a lélekig hatoló There Will Be Someone. Melyben Fecó hihetetlen éneklését Bánhegyi Panna fuvolajátéka is színesíti. A végére ahogy sorra érkeznek a különböző rétegek, a gitárszóló, stb. úgy kinyílik a dal, mint egy gyönyörű virág! A gitárszóló utolsó pár visítós, effektes hangjára csak az nem fogja Tom Morello nevét skandálni, aki még sosem hallotta játszani a világ egyik legegyénibb stílusú gitárosát!

Andrási Ingrid filmje a lemezkészítési folyamatról.

A Valley méltó zárása ennek a varázslatos utazásnak, számomra fel sem tűnik, hogy majd’ 7 perces. Mint ahogy a lemez 53 perce is szinte minden alkalommal elröpül. Persze lehetne nevekkel dobálózni, hogy mely zenekarok játszanak hasonló muzsikát, de az Antares senkit sem másol, megvan a saját hangzásuk, zeneiségük. Aki szereti a The Mars Volta, Coheed and Cambria, vagy épp a Grand Mexican Warlock és a Turbo zenéjét, vagy a stílusokon átívelő igényes, intelligens rockot, az új kedvencet avathat a csapat személyében. Az InSanity bizony nemzetközi mércével mérve is megállja a helyét, szerintem egy világszínvonalú lemez!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.