ΑΧΕΡΟΝΤΑΣ (Acherontas) – The Seven Tongues of ΔΑΗΜΩΝ (2022)

2017-ben kapcsolódtam be a görög Acherontas munkásságának sodrába, méghozzá a hatodik nagylemezük, az Amarta segítségével. Azóta történt néhány változás a csapat háza táján, amit, ha olvastátok az előző cikket, cseppet sem figyelhetünk értetlen tekintetekkel. Az átjáróházként funkcionáló, tapasztalt zenészeket cserélgető projekt ugyanis az állandóság totális ellentéte a tagságát illetően, ugyanakkor az egyik legtermékenyebb black metal alakulat hazájában. A zenekar különlegessége, hogy okkultista tanok, sumér eredetű istenségek nyomában zarándokolva időnként teljes mértékben újjászületik és más-más aspektusát kezdi el kutatni a sötét túlvilági lényeknek. Ezt az átalakulást teljes mértékben kell vennünk: zenekarnév, külsőségek és sokszor az alapító V.P. Sorcerer körülötti zenészek jelentős része cserélődik. Sorcerer szerint lépésről lépésre törik fel a túlvilági démonok lepecsételt celláit és engedik szabadjára az emberek által ismeretlen erőket. A görög legenda gyökerei egészen 1996-ig követhetők vissza, amikor Worship névvel indultak a rituálék, melyek aztán rövidesen jött a mai napig legsikeresebb Acherontas korszak.

Persze egy ilyen átalakulás lehet a show része is, de jelen esetben biztosan nem erről van szó, mivel a zene sem marad ki a váltás alól. Alapjaiban véve mindig is black metalban gondolkodhattunk a rendkívül termékeny évtizedek alatt, de ezeket hangulatában, felépítésében is másképp közvetítette a banda. Az immár megszűntnek tekinthető Acherontas a kísérletezés, az enyhe progresszió jegyében fogant, melyben ősi civilizációk különféle kapcsolatteremtési kísérleteivel találkozhattunk a földöntúli, természetfeletti világok feltárása során. Elődei a nyers gonoszságra, a kendőzetlen erőszakra támaszkodtak, a görög ábécé betűivel lejegyzett új fejezet viszont az időközben megszerzett tudást, tapasztalatot hivattott bemutatni. Mivel kedvezhetünk egyes démonoknak, ismeretlen lényeknek, milyen hatalommal bírnak és hogyan idézhetjük meg őket? A zenekar szerint ez lesz az utolsó átalakulásuk, a történet utolsó fejezete, ami felteszi a koronát egy egyedülálló történet végére.

Ebből a kedves előtörténetből adódik, hogy az egész album csöpög az okkultista filozófiától és gondolatmenetektől, melyekben a tagok könyékig ásták magukat hosszú évek alatt. Az újjászületés velejárója ezúttal a progresszió helyett az ünepélyesség, sokkal inkább epikusság és nagyívűség. Gondosan megszerkesztett, csúcspontokkal rendelkező időigényes tételek, ahol folyamatosan folytogat minket az erős hullámokban érkező gonosz atmoszféra. A hét dal hét pecsét feltörését jeleníti meg, melyek során olyan elveszett lelkek és alapvetően gonosz entitások kísértenek meg minket, mint Lucifer, Leviathan, Belial, Choronzon, Hecate, Drakon és maga a Sátán. Gyorsan felhorkanhatnánk rajt, hogy hittanos alapismereteink alapján Lucifer az maga a Sátán (előbbi elvileg a bukott angyal korában viselt neve, második az alvilág, a pokol vezetőjeként kapott neve), de itt a modernebb okkultista tanok keverednek a görög miszticizmussal, mely szerint az emberi természet “sötét” oldalát a hét hatalom irányítja. Belial a fekete föld, Leviathan a feneketlen óceánok, Lucifer a levegő, míg a Sátán a tűznek tudója és parancsolója. Choronzon ugye a mélység, a túlvilági sötétség bolyongó lelke, Hecate pedig a boszorkányság egyik őse (ő látható egyébként a borítón egy 1901-es ábrázoláson), a gonosz mágiák megteremtője, Drakón (a kígyó) pedig a kísértés örökös jelképe.

Szimbolikát illetően van tehát felfedezni való az albumon, de szerencsére ugyanezt elmondhatjuk a zenéről is. Ugyan nem formabontó és újító, de egy pillanatra sem hagy kétséget affelől, hogy egy hosszadalmas történettel rendelkező alakulat következő lépcsőfoka.

Szokás szerint Sorcerer volt a fő ötletgazda, főnök, de ahogy eddig is, olyan kvalitású zenészekkel vette magát körbe, akik önállóan is lekörmölnek egy nyomorba döntő zenei szösszenetet pillanatok alatt. A kezdő Lucifer – Breath Of Fire már ki is teríti a kártyákat: az ének továbbra is nagyon változatos, ahogy eddig (károgás, kántálás, kórusok sokféle hangnemben, formában), atmoszférát erősítő monotónia és az egészet megfoghatóvá tevő, időnként dallamosnak mondható gitárjáték. Sajnos a zenekari tagokról ezúttal még semmit sem tudni, eddigi promós képeiken pedig jellemzően takarásban vannak, így személy szerinti dicséretet nem tudok kiosztani, pedig a dob ezúttal igazán letaglózóra sikerült, akárki üti a bőrőket. Remek példa erre a gyakori tempóváltásokkal operáló Leviathan: The Fervent Scales In Reverance és a borzasztóan morbid rituáléként megjelenő Belial: The Enn Of Beliya’al című tétel is. Igazából azonban nem egyszerű kiemelni szerzeményt a korongról, mert ahogy egy szertartás sem működik a kötelező elemek nélkül, itt is ajánlott az egyben fogyasztás. Egy kicsit hagyományos, egy kicsit modern, de mindenképp ihletett fekete fém ez a görögöktől, akik szerintem már éjjel-nappal csak az ördöggel paroláznak.

Az albumot hivatalosan március 22-én hozza el nekünk a projekt!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.