Helloween: Master of the Rings (1994), The Time of the Oath (1996), Better Than Raw (1998)

A rattle.hu-n, mondhatni, hagyománya van a lemezhármasok, vagyis három lemez egy cikken belüli bemutatásának. 2021-ben az összesített pontszámok alapján az év lemeze a Helloween új albuma lett. Nagyon erős versenyben győzött, mert tavaly igencsak erős metal lemezek készültek. És nemcsak itt, ezen az oldalon, hanem világszerte is, rengeteg országban és metal magazinban vagy netes oldalon bekerült a Top 10-be.

De mi kellett ahhoz, hogy ez a tavalyi lemez egyáltalán létrejöhessen, hiszen a zenekar 1993-ban majdnem beleállt a földbe? Andi Deris. Lehet őt utálni, szidni, nem szeretni, de nélküle nem folytatódott volna a csapat története. A hangja nem olyan operás jellegű, és nem képes olyan magasakat olyan tisztán kiénekelni, mint Kiske, ez igaz. A másik oldalról viszont Deris sokkal változatosabban, sokkal több stílusban tud énekelni: a himnikus power metal ugyanúgy megy neki, mint a laza rock’n’roll, a gyönyörű líra, a végzetes doom metal, az elszállós, lebegős hangulat, a gonosz stílus, az epikus ének, a Halford-féle, Painkiller-es agresszió vagy akár még a hörgés is. Egy több hangszeren is játszani tudó, több nyelven beszélő, nagyon képzett és művelt zenész. És mindezek mellett nagyon jó dalszerző is: olyan fogós dallamokat tud írni, amelyek az ember fejében kitörölhetetlenül, örökre ottmaradnak.

De nemcsak a fogós dallamokat tudja jól hozni, hanem az olyan kemény dalokat is, mint az igazi elsöprő lendületű, speed metal-os We Burn, a Before the War, ami akár a Walls of Jericho albumon is megállná a helyét, vagy a szaggatott dobtémákkal szinkronizált gitárriffekkel operáló Revelation. Ugyanakkor pedig az olyan, a mai napig koncerteken játszott közönségénekeltető slágerekért is ő felel, mint a Perfect Gentleman vagy a Hey Lord!. És, ha már koncertek, akkor Andi egy igazi frontember, egy igazi showman.

Andi Deris mellett ki kell emelni a korszak zseniális párosát: Uli Kusch dobost és Roland Grapow gitárost, akik a szaggatott dobtémákkal szinkronizáló gitárriffekért és staccato riffekért feleltek. Nélkülük a Helloween nem tudta volna ilyen sikeresen megújítani és modernizálni magát, valamint tökéletesen keresztezni az európai dallamos power metalt és az amerikai – Pantera-, Meshuggah-, Annihilator- és Fear Factory-féle – power/thrash metalt. Megmutatva, hogy a kettő nemcsak hogy békében megfér egymással, hanem teljesen kompatibilis, egymással teljesen keresztezhető. Ráadásul Grapow is és Kusch is (igen, a dobos is) írt számokat.

A ’90-es évek elején a Helloweenből kivált Kai Hansen alapította Gamma Ray és a Blind Guardian is Helloween-ebb volt a Hellowennél. De 1994-ben Andi Derissel visszatért az igazi Helloween, és a Master of the Rings lemezzel megmutatták, hogy nem kell őket leírni, sőt igenis számolni kell velük. Persze a Master… idején még nem lehetett tudni, hogy mi fog ránk várni. A Master… ugyanis egy nagyon jó, dallamos heavy metal lemez. Csupán három power/speed nóta hallható rajta, amiből kettő a mai napig a koncertek favoritja: a Where the Rain Grows (egyből megfogott és jelenleg is a kedvencem) és a Sole Survivor. A többi szám inkább az Iron Maiden, a Stormwitch, a Saxon és a Russian Roulette-korszakbeli Accept keménységét hordozza magában.

Annak ellenére, hogy a korabeli metal sajtó lehúzta (ez a korszak volt az, amikor még a szaklapok is azt írták, hogy a „metal halott”, és a grunge meg a rap metal volt a nagy sláger), a Master of the Ring az egyik legnagyobb példányszámban eladott Helloween album. Japánban két hét alatt lett aranylemez, világszerte pedig egy év alatt több fogyott belőle, mint a klasszikus Keeper… lemezekből. Nemcsak a régi rajongók felé mutatta meg a visszatérést, de új rajongókat is szerzett: olyanokat, akik az Iron Maidennél keményebb zenét nem hallgatnak, és a régi Helloween nekik túl gyors, túl kemény, túl kapkodós volt. A Dr. Stein ikertestvére, a Perfect Gentleman vagy a Why? máig sokak kedvencei, amiket szintén gyakran játszanak koncerteken. Nekem speciel a Secret Alibi a hármas számú kedvencem az albumról, amit sajnos koncerten egyáltalán nem hallani.

Érdemes a kislemezek dalairól is egy pár szót ejteni. A Grapowski’s Malmsuite 1001 (in D-Doll), ahogy a címe is jelzi, nem más, mint amiben Grapow kiélhette Malmsteen-mániáját. Egy igazi tisztelgés a mester előtt (a vájtfülűek még Yngwie Icarus Dream Suite Opus 4. című művéből is felfedezhetnek benne részletet). Ráadásul annak idején koncerten is játszották:

Ilyen sikeres előzmény után senki nem számított a The Time of the Oath keménységére. Ez volt az igazi visszatérés a power/speed metalhoz. Ahogy sokan mondják, három ballada is kellett ahhoz, hogy a lemez keménységét ellensúlyozza. Mindhárom lírai nóta (Forever and One /Neverland/, A Million to One, If I Knew) a YouTube-nak köszönhetően hatalmas népszerűségnek örvend. Ami nem is csoda, hiszen ragadósan fogós dallamokkal vannak tele, és Deris érzelmes hangja is nagyon telitalálat.

Az album egyből az I’m Alive ikertestvérével, a We Burn-nel indul, hogy aztán a Steel Tormentor egy picit visszavegyen a tempóból, de a keménységből nem. Itt már a refrénnél érződik a dobokkal szinkronizált gitár. Ezután érkezik a középtempós és refrénjében slágerdallamos Wake Up the Mountain (és milyen jó gitárszólóval a közepén!), hogy utána a mai napig a koncertek egyik nagy közönségéneklős power metal himnusza jöjjön, aminek a címe is az, hogy Power. Pihenésként elhangzik az első ballada, hogy utána a Walls of Jericho keménységű és gyorsaságú Before the War sodorjon el bennünket. Akinek ez nem elég (mint nekem), annak ott a számomra Best of Helloween dalok egyike: egy igazi speed metal himnusz, a Kings Will Be Kings.

Az igazi nagy meglepetést nem a gyors számok hozzák, hanem a Nostradamus vízióin alapuló, epikus címadó és a Mission Motherland (nemcsak Kai Hansen tud űr-sci-fi témát írni), amelyekben már ott vannak a Kusch-Grapow jellegzetes gitár-dob megoldásai. A Master… vidám, könnyed hangulata után itt már jóval komolyabb, sötétebb az atmoszféra. A lemez egyetlen hibája a kásás hangzás, de ez sem tántorította el a rajongókat (hiszen a dallamok, az iker-gitárszólók, a riffek, a dobok és Andi éneke mind elsőosztályúak), mert Európában, Japánban és Dél-Amerikában a legjobban fogyott metal lemezek egyike volt. Sokak szerint ez a Helloween egyik legjobb albuma. Egy igazi mestermű, ami zeneileg meghaladta a klasszikus és stílusteremtő Keeper… lemezeket. (Tudom, azok a Kiske-rajongók, akik Deris hangját nem szeretik, ezt nem így látják, de zeneileg nézve ettől még igaz.)

Itt is érdemes a maxikra feltett számokat is meghallgatni, mert a Judas Priest-feldolgozás Electric Eye és az elektronikus zene koronázatlan királya, Jean Michel Jarre Magnetic Fields című szerzeményének átdolgozása is is jól sikerült. Plusz a Grosskopf által írt Walk Your Way érthető okokból nem került fel a lemezre: túl vidámnak tűnik ehhez az anyaghoz képest, de attól még élvezetes.

Aztán jött 1998, a Better Than Raw album, amelyen egy nagyzenekari felvezető után egy bődületesen brutális hangvihar (Push) sodorta el a hallgatót, ami egyszerre volt Pantera, Meshuggah, Fear Factory keménységű muzsika Rob Halford Painkiller-es sikolyaival és a Helloweenre jellemző, ultrafogós ének- és gitárdallamokkal. Erre még az előző lemez sem készítette fel a gyanútlan hallgatót.

Aztán jön a Falling Higher, egy hagyományosabb power metal dal, ami mutatja, hogy ez azért még mindig ugyanaz a zenekar, amit a rajongók korábban megszerettek. Majd érkezik a lemez nagy, megadallamokkal teli slágere, a Hey Lord!. A lemez csúcspontja a Biblia-ihlette, epikus Revelation. Itt aztán vannak staccato riffek, gyorsaság, majd belassulás, visszagyorsulás, léggitározásra késztető iker gitárszóló és fogós dallamok. Nem véletlenül tartják ezt sokan a Deris-korszak egyik legjobb számának.

A bibliai témáknál tartva, ott van még a latin szövegű, speed/power metal Lavdate Dominvm (amit a latin-amerikai keresztény rajongóik számára írtak), ami olyan, mintha a Helloweent a Motörheaddel kereszteznénk; Deris a verzéket Lemmy mély hangján énekli, de a refrénben visszatérnek a nagyívű himnikus dallamok. A lemezt végül a gyors tempójú (de mégsem speed metal), félepikus Midnight Sun zárja, ami a Revelation után a második legjobb szám.

Érdemes még megemlíteni a Handful of Paint a visszafogottabb és elszállósabb témáival (de a refrénje ennek is nagyon fogós), valamint az I Want Out féle slágernek szánt I Can-t (bár nem ér fel az eredetihez, sőt a lemez legjobb dalaihoz sem, de azért elég kellemes, és a koncerteken sokáig jól funkcionált közönség-énekeltető dalként).

A Better… egy zseniális mestermű. Nagyon változatos, tele van újításokkal, ám mégis hű az eredeti alapokhoz. Persze ez az album is hatalmas siker lett nemzetközileg, de a Master… és a Time… eladásait nem érte el. Sok régi rajongónak ez már túlságosan „új”, túlságosan „kísérletezős”, túlságosan „másmilyen” volt, ugyanakkor mások, az újabb korszak rajongói pont ezért szerették meg, és a zenekar mesterművének tartják. Az évtized első felével ellentétben, 1998-ban már túl vagyunk a heavy és a power metal újjászületésén, olyan zenekarok adják ki sorra a lemezeiket, mint a Hammerfall, a Nigthwish, a Stratovarius, a Rhapsody (of Fire), vagy az Angra. De a stílusteremtő Helloween nem áll be közéjük a sorba, nem ül fel a nosztalgiavonatra, hanem valami újat, valami mást készít: mer kísérletezni, mer megújulni. És ez az út elvezet a korszak csúcspontjához, amit korábban már bemutattam (itt): a The Dark Ride-hoz.

A Master… és a Time… még próbál bizonyítani a Keeper… rajongói felé (hogy minden újítás és énekescsere ellenére ez még ugyanaz a zenekar, például lemezborító, néhány nosztalgiafaktorra építő szám stb.), de a Better… és a Dark… már teljesen leszakította magáról a Keeper-ekhez igazodás és megfelelés láncait. Így pedig csupán egyéni ízlés kérdése, hogy kinek melyik a kedvenc lemeze ebből a második aranykorszakból.

A Deris-éra első négy lemeze mind lemezeladás, mind dalírás tekintetében egy második aranykorszak volt. Úgy újították meg az általuk létrehozott európai power metalt, és bizonyították be, hogy az európai és amerikai PM nem ellentétes, hanem igenis összeegyeztethető egymással, hogy közben hűek maradtak a saját alapjaikhoz. Habár ez a korszak már nem fog visszatérni, a tavalyi lemez bebizonyította, hogy a hullámvölgyeik ellenére is (mert a sikerek mellett akadtak mellélövések és bukások is) a királyok mindig is királyok maradnak. Kings Will Be Kings!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.