Fémforgács
Soha nem hallottam még a német Stagwounder zenekarról, annak ellenére, hogy nemrég jelentették meg második nagylemezüket, melyről ugye most ti is olvashattok. A kiadványt CD-n is megjelentető Crawling Chaos, akiknem amúgy is kedvelem a viselt dolgait, valami oknál fogva úgy gondolta, hogy elfér még a karácsonyfánk alatt ez a mutatós album és bizony nem is tévedtek vele különösebben. A Stagwounder ugyanis szépen beragadt a lejátszóba az elmúlt napokban és alaposan megismertük egymást. Nein, Kohelet és JR, akik 2019-ben egy hús-vér dobost is szereztek maguknak DD személyében ugyanis elég érdekes egy zenét játszik. Sőt, kifejezetten idegesítőt, ami a kategorizálást segítheti. A zenekar alapvető stílusmeghatározása black/doom metal, amihez a sok lassulás, károgás természetesen adott, ugyanakkor a rengeteg rétegből felépülő zene bőven hoz dallamosabb részeket is. De akad itt némi post-metalos felhang, egy csipetnyi sludge/stoner vonat, ami nem megy sötétség kárára.
Ebből pedig akad bőven, hiszen a látványosan hosszú dalcímek és a mögöttük rejlő dalszövegek inspirációja sem hétköznapi. A címek Julius Bahnsen német filozófus munkásságából fakadnak, aki a pesszimizmus mibenlétéről és tulajdonságairól írta egyik legismertebb munkáját élete vége felé. Az ő felfogásában az az igazi pesszimista, aki elfogadja a jót, látja az erkölcsösséget, ugyanakkor felfogja annak hiábavalóságát és törekszik ezek elérésére. Írásai a lét, a tettek hiábavalóságát, feleslegességét hirdetik. Véleménye szerint az élet maga egy tragédia, melyben az egyetlen szent és valamire való dolog a fájdalmat enyhítő humor. Ez utóbbi kimaradt a Stagwounder megzenésítéséből, hiszen maga a dalcsokor pont olyan szürke és rideg, mint maga a felfogás. Maga a borító is erre utal: az önfeláldozás, a megváltás gyakorlatilag a hiábavaló fájdalom mintapéldánya, az embert nem menti meg semmi és senki saját magától.
Ahogy a címek, maguk a szerzemények sem rövidek, átlagosan 6 perc környékén mozognak és rendkívül sűrű, több rétegű black metalt szolgáltatnak számunkra. A lassabb témák ellenére maga a doom különösebben nem képviselteti magát, hiszen a fagyos károgás mellett különösebben kapaszkodót nyújtó riffek nem ütik fel a fejüket. Sokkal jellemzőbb az időnként megjelenő dallamosabb gitárszóló, ami feltűnően éles hangon emelkedik a háttérben uralkodó massza fölé.
A gyakran összefolyó, hullámzó zenei világtól a disszonancia sem áll távol, hiszen gyakran találkozunk egymástól fura módon eltérő hangokkal, melyek az egész produkciót bizonytalanná, nehezen emészthetővé teszik. Ettől nem lesz feltétlenül rossz, csupán azt a mondatot íratja le velem, ami gyakran szerepel az összetettebb, belemerülősebb anyagokat vizsgáló írásaink végén: meg kell neki adni az időt, a hangulatot ahhoz, hogy működni tudjon. Sajnos a dalok is ilyen okokból hasonlítanak egymásra itt-ott, ezért nem igazán lehet különösebben kiemelni egyet sem, de ez kevésbé idegesítő, hiszen érezhetően egységesnek készült az egész album. Hallgatás a csapat bandcamp oldalán!
