Fémforgács
Az olasz In Aevum Agere olyan számomra, mint egy távoli jóbarát, akivel még időnként felveszem a kapcsolatot, de már nem is igazán emlékszem arra, hogy honnan is indult a nagy összeborulás. Aztán eszembe jutott, bizony a projekt akkori egyetlen tagja, Bruno Masulli leszakította a fejemet néhány single és demó kiadvánnyal a kétezres évek vége felé, hogy aztán szépen eltűnjön. Visszatérésére egészen 2012-ig kellett várni, ahol aztán már egy debütálással találtam magam szembe és a régi jó emlékek miatt nagy rajongással ugrottam neki. Ez volt a The Shadow Tower lemez, ami sajnos a gyengébb daloknak köszönhetően a nagybetűs átlaghoz kívánt tartozni a korábbi nagyszerű dalszerzés szerényebbre váltásával. Bruno ugyan a kezdetektől az epikus doom és a power/doom határvidékén kalandozott, mégsem voltak akkora slágerek az anyagon, melyeket a korábbi szerzemények alapján elvárhattam volna. Ezek után csendben úsztak el mellettem a további anyagok, a folytatásban érkezett Canto III-ról még írtam is egy bólogató, de nem túl lelkes kritikát. Most úgy érzem, több mint tíz év után végre kezd célba érni ez a név is, mivel a korábban csatlakozott dobos, Claudio Del Monaco is megtalálta a helyét ebben a világban, Bruno pedig nemcsak leírásban, de zeneszerzésben is tett egy lépést példaképei felé. Ezet természetesen olyan csapatok, mint a Memory Garden, a Candlemass, a Sorcerer és a sokszor méltatlanul mellőzött Memento Mori. Régóta vártam már tehát egy hasonló lemezre, mint ami idén született, mert Bruno kissé modoros, de nagyszerű énekes és fantasztikus gitáros, aki számtalan vonalon kipróbálta már magát, sokszor egymagára támaszkodva.
Erről gyorsan megbizonyosodhatunk, amint elindul a korong az Emberor Of Hellel, ami ugye a címadó tétel is egyben. A hosszú címben egyébként a Canto XXXIV ismételten Dante Isteni színjátékának egy részére utal, ez pedig nem más, mint a pokol “köreinek”, szintjeinek legutolsó darabkája. Itt bűnhődnek azok, akik a legnagyobb gonoszságot követték el: azt árulták el, aki bizalmat szavazott nekik, aki szeretettel fordult feléjük. Az ő büntetésük az, hogy maga Lucifer morzsolgassa, szopogassa le a húst a csontjaikról, örökkön örökké… Ennek az ábrázolását láthatjuk a dalhoz készült szöveges videóban is. A pokoljáráshoz megfelelően vaskos, súlyos gitárokat kapunk az immár szokásossá vált power metalos felfogásban, de egyrétleműen doomos tempóban. Az ének témája egy korábbi, saját dalukból ugyan ismerősnek tűnik és a refrén sem túl fogós, de itt nem is ez a lényeg, hanem hogy boldogan ugorjunk fejest a remek zenei aláfestésbe, ami tényleg a legnagyobbakat juttathatja eszünkbe.
Meglepő, hogy ezt a dalt követi csak egy Intro nevű kis felvezető, ami természetesen egylatin szövegrészlet. Jellemzően ezek ugye az albumok elején szerepelnek…de mindegy is, mert a rövid közjátékot követve már egy igazán jó epikus doom szerzeménnyel leszünk gazdagabbak, a The City Of Dis már nem csak zenében, de dallamokat tekintve is működőképesnek bizonyul. A Malebolge már egyenesen a Messiah féle Candlemass korszakba repít vissza minket minden szempontból, hogy egy újabb közjátékkal, az In Phlegethonnal pihenjünk kicsit. A játékos, kalandos Chiron már a progresszió felé kacsintgat, mint a már emlegetett Memento Mori, ráadásul a Bruno és Claudio kórusként való funkcionálása is itt éri el a csúcspontját.
A nagyszerű riffel kezdő Sorrowful Goodbye esetében a valamivel modernebb epikus doom horda, a Crypt Shermon neve ugrott be elsőre, mivel ők szoktak az ennyire lüktető témákban nagyon otthonosoan mozogni. Hatalmas bólogatás kísérte végig a dal nagy részét a meghallgatás során, ráadásul ismételten jól sikerült a vokál és dallamok tekintetében is volt mire figyelni. Ez utóbbi egyébként az, amiben továbbra is szolídan teljesít a duó, de mindenképp a fejlődés jeleit mutatják.
Engem nagyjából már itt meggyőztek, hogy végre egy igazán erős anyagot sikerült tető alá hozniuk, de ezen az elképzelésemen nem változtatott az Allegorical Images (Universal Destiny) című, valamivel ismét átlagosabb dal, amiben igazán egy gitárszóló tud nagyot villantani. A hasonló anyagok esetében szinte kötelezőnek mondható, hogy valami drámával, világvégével zárják a lemezt, erre a célra kiváló a valamivel lassabb, de jól sikerült The Straight Path Was Lost.
A teljes anyagot megtalálhatjátok a kiadó bandcamp oldalán.
