Legions Of The Night: Sorrow Is The Cure (2021)

Kiadó:
Pride And Joy Music

Honlap:
www.facebook.com/Legions-of-the-Night

A jelenkor kutatásai szerint az ember a negyvenes éveibe érve már jóval nehezebben képes befogadni az újat, és leginkább ifjúságának meghatározó élményeit keresi újra és újra. Nincs is ebben akkora rossz, mint gondolnánk, mert ezzel együtt a tapasztalat nyújtotta új képességek más, kedvező helyre pozícionálják az egyént – másrészt, ha valami olyan új dologgal találkozik, ami képes még őt is meglepni, az örömérzés intenzitása talán még nagyobb is, mint cirka 20 évvel ezelőtti önmagánál.

Nem véletlenül írtam le ezeket a sorokat: lassan 25 éve "firkantok" kritikákat, olvasom a szaksajtót és természetesen hallgatom az általam preferált stílusokban felbukkanó tehetségeket és kutyaütőket, így hajlamos vagyok azt hinni, hogy igazából már nem tudok olyan minőségi újjal találkozni, amire akkor sem gondoltam volna, ha egyébként olyan nyitottnak tartanak az ismerőseim, aki szívesen megkóstolja a lekváros pacalt is.

Henning Bassera a Metalium nevű német válogatott soraiban figyeltem fel, és jóllehet, zenéjük túl egyhangú volt ahhoz, hogy megszeressem őket, egyik albumukon valóságos csodával találkoztam: a Queen örökbecsű „Show Must Go On”-jának feldolgozásában Basse úgy énekelt, hogy az angyalok kórusának egyes tagjai visszaadták Szent Pétertől kapott engedélyüket, mert hát az angyalok, mint jól tudjuk, önzetlenül képesek felismerni, ha valamit más jobban csinál, mint ők. De félre a tréfát, Basse aztán még két albumon bizonyította, hogy bármire képes lehet: a Kaktus Projectben egy francia gitárossal, Sylvain Rouvière-el, majd a Kamelot tehetséges billentyűsével, Oliver Palotaival alkottak valami nagyon mást, mint amit a Metaliumban megszokhattunk. A „Sons Of Seasons” a maga avantgard, progresszív stílusával új dimenziókat nyitott a vokállal szembeni követelmények terén, amit az énekes úgy abszolvált, hogy másodjára is kénytelen voltam elismerni: van új a nap alatt.

Most pedig itt van az újabb meglepetés, a Legions Of The Night, amiben egy új minőség megszületésének lehetünk tanúi, ráadásul úgy, hogy az alkotóelemeket tulajdonképpen már hallottuk hősünktől. Ezúttal azonban a tehetség boszorkánykonyhájában az egyes hozzávalók különböző arányban keveredtek egymásba és jóllehet, magam sem gondoltam volna az effajta integráció életképességét – nálam legalábbis – nagyon is működik a dolog.

Vegyük hát alapnak a Savatage epikus korszakát, kiemelten az „Edge Of Thorns”-t, a „Dead Winter Dead”-et és a „Wake Of Magellan”-t, helyezzük ezt a „Sons of Seasons” progresszív, kicsiny zenei darabokból – melyek önmagukban egészet alkotnak -  összerakott progresszivitásába, majd rázzuk össze egy jól sikerült koncepció mentén össze, és tessék, készen áll az újabb több komponensű alkotás, aminek létrejöttét sem a vegyészek, sem a zenei mindentudók nem gondolták volna.

Basse nem véletlenül szerepelt a Savatage énekesi posztjának várományosai között, az elkészült dalokból süt a csapat életművének rajongói szeretete s ha pusztán egy dalt hallgatsz meg az albumból, az énekstílus, az Olivára jellemző sikolyok és kacajok, a zongorás betétek, vagy a kánon akkor is az egykori amerikai együttest juttatják eszedbe, ha egyébként a körítés képes kissé elterelni a figyelmed. (Bár a zongorafutamok néha „megcsavart” jellege inkább a „Sons Of Seasons” örökségéből származik.)

A lemez egyik erénye és szokatlansága azokból az elsőre kissé eklektikusnak hallatszó, ám megemésztve már többalakzatos formációvá váló dallamokból fakad, melyek nélkülözik a lineáris szerkezetet, néhol meg-megtörve, de mégis azonnal a fülbe ragadva illeszkednek az őket kiszolgáló és elvben oda nem illő ritmusokhoz – mégsem érzed azt, hogy egy olyan darabbal kerültél szembe, ami a kortárs művészet értéket nélkülöző átverései közé tartozik.

Basse ezerszínű hangon játssza – nem énekli – a hangulatért felelős sorokat, úgy gondolom, David DeFeis valami hasonlót szeretett volna legutóbbi albumjain, amit azonban sajnos nem sikerült prezentálni, egyrészt a hang korral járó természetes kopásának, másrészt a túljátszás mértéket nem ismerő attitűdjének köszönhetően.

Mindezek következtében a „Sorrow Is The Cure” nem egy „könnyű” album, kell jó pár hallgatás ahhoz, hogy az elsőre talán meghökkentő megoldások a helyükre kerüljenek, de ha képes vagy túljutni a megszokott lineáris szerkezet felborításán, igazi zenei csemegét tudhatsz majd a magadénak.

A Savatage analógiát aztán a legutolsó, ikonikus szerzemény, a „Sirens” feldolgozása zárja, amit sikerült ugyanúgy megbolondítani, mint az együttes említett életszakaszát – olyan tisztelgés ez, ami méltó a példakép a heavy metal történetében betöltött úttörő szerepéhez.

Garael

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.