Ethereal Shroud – Trisagion (2021)

Még mindig visszhangzik a fejemben, amit nemrég egy külföldi cikkben olvastam, amely szerint a funeral doom az alapbandái kivételével nem képes tovább fejlődni és ismétli önmagát. Számomra hihetetlen, hogy valaki ilyesmit ki mer jelenteni. Igen, azt nem vitatnám, hogy évente 1-2 igazán jelentős, erős anyaggal találjuk csak szemben magunkat, de ha van olyan műfaj, ahol inkább minőségre és nem túltermelésre van szükség, akkor ez az. Amikor az ominózus sorokat olvastam, azért nekem beugrott az Ahab, a Bell Witch, az Ea, mint nagyszerű frissebb zenekarok, de a háttérben nem mehetünk el szó nélkül a Quercus és a HellLight neve mellett sem. Csak ebben az évben komoly meglepetést okozott az Ornamentos Del Miedo és a Lament Christ, tavaly pedig új témákat, hangulatokat szült a Drown, a Khazad-dum, az Atramentus, Kraken Duumvirate, Gospel Of Death, Lone Wanderer és személyes favoritom, a Felgrave. Természetesen az egyszerű elemekből épülő műfajt nem teremtették újra, de ezek mind friss zenekarok, projektek, melyek azt mutatják, hogy a funeral doom és udvarháza bizony virágzik. Nem véletlen ez, mivel a zenei formátuma nagyszerű kifejezőeszköz azok számára, akik nem egy újabb virgában, himnikus csatazajban keresik önmagukat.

Na de tegyük félre a tréfát…Az említett cikk során eszembe jutott még egy név, ami kevésbé van emlegetve, ez pedig az Ethereal Shroud volt, aminek egyetlen bemutatkozó anyaga még 2015-ben készült. A hatalmas hangulati faktorral rendelkező anyagot a maga idejében többször is meghallgattam, viszont a hírek és a folytatás hiánya miatt valahogy nálam is a homályba merült. A They Became The Falling Ash depresszív, atmoszférikus black és funeral doom keveréke azonban mély nyomokat hagyott és azonnal be is ugrott a teljes anyag, amikor Joe Hawker (Aludra, Wisp, Of Solitude And Solemn) elküldte nekem a hivatalosan december 10-én érkező folytatást. Gyorsan rávetettem magam a korongra, illetve annak összesen három, monumentális méreteket öltő tételére. Azt hiszem, hogy egy olyan darab esetében, mint a közel 28 perces Chasmal Fires, már nem beszélhetünk dalról, számról, mivel ez egy komplex zenemű. Folyamatos változással, formálódással, hangulatok és érzések sokaságával, aminek első perceiben már tudtam, hogy az Ethereal Shroud ugrott egy nagyot az erős lemez kategóriáról a kegyetlen jó felé, viszont a funeral doom jelzőtől egyértelműen eltávolodunk a hipnotikus jelzővel ellátható fekete fém felé. Ebben komoly szerepet játszik az is, hogy Joe kapott némi segítséget hangszeres fronton. Vendégként John Kerr (Marsh Dweller, Noltem, Pyrithe, Seidr) dobos például iszonyatos teljesítményt nyújt az egész anyagon, valamint Richard Spencer (Ba’al, Bleating Apocalypse) basszusjátéka, időnként feltűnő hegedője is sokat hozzátesz a végeredményhez.

Mély, lassan lüktető dobbal nyitunk, amely úgy szól, mintha egy óriás kongatná az univerzum hatalmas kapuját. Hamarosan érkezik hozzá a billentyű és a hegedű, majd egy hidegrázós gitárhang. Szinte várjuk a robbanást, de a dal a bolondját járatja velünk, visszatérünk a kongatáshoz, hogy annak szünetében roppanthasson minket össze a végtelenül súlyos black metal. Ilyen nyitányra nemhogy egy világot, de egy komplett világmindenséget a vég peremére lehet sodorni. Bánatos, de nagyívű dallamokkal kísért károgás, hörgés érkezik a távolból, kezdetben tehát hagyományos darálással, ami időnként átadja a helyét az atmoszférikusabb vonalnak. Nagyon fontos tényező A szörnyeteg központjában kapunk valamit, amit szívem szerint inkább nem lőnék le nektek, fedezzétek fel magatok.

Talán a kiadvány legáltalánosabbnak tekinthető dala helyezkedik el középen, ez a Discarnate. Igazi stílusegyvelegként, bő 14 percben szállítja továbbra is a tekintélyt parancsoló, nagyívű témákat, de szinte végig nagy sebességgel dolgozik. A sűrű kátrányban, szurokban azonban rengeteg apróság található, ami leköthet minket, ezek közül a legfontosabbak a dallamok. Az jutott eszembe, hogy ez egy nyersebbre hangolt, de korai Summoning szerzeménynek is elmenne, sőt, előkelő helyet foglalna el a duó életművében. Tolkien világa helyett azonban itt belső utazás zajlik, saját gyötrődésnek, bizonytalanságnak lehetünk tanúi, hiszen a projekt ezúttal is a haláltól való félelemmel, az elszigeteltséggel és a magánnyal foglalkozik. A harmadik szerzeménynél visszatérünk a kimértebb építkezéshez és az Astral Marinerrel visszatérünk a doomhoz is. Természetesen most is összetettebb utat járhatunk be ennek ellenére, ahol találkozhatunk gyönyörű gitárfutamokkal, mélységbe rántó morgással, hörgéssel a károgás mellett és egy kis tiszta ének is belefér, csak a hatás kedvéért.

Komoly fejtörést okozott nekem a Trisagion, meg kell mondjam. Egyrészt zseniálisan felépített, nagyszerű albumról van szó, másrészt borzasztóan nehezen emészthető. Dallamossága ellenére végtelenül sűrű, ami számottevő terhet és nyomást helyez a hallgatóra. Időnként jó lett volna kicsit lassítani, megpihenni, ahogy a dobogás tette rögtön az első percekben. Ettől függetlenül nem tudnék olyat, ami felesleges lenne ezen a korongon, így csak annyit tanácsolhatok nektek, hogy megfelelő időben, körülmények közt vegyétek elő. A decemberi megjelenés ebben az esetben rendkívül szerencsésnek mondható, én biztosan beizzítom már az első ködös, deres reggeli utazások alkalmával…

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.