Embrace Of Disharmony – De Rervm Natvra (2019)

A Róma városában működő Embrace Of Disharmony nem tagja a progresszív metalt játszó élvonalnak, pedig már egész régóta alkotnak stabil formációban. A 2006 óta futó projektben összesen egy dobos csere történt 2011-ben, ami felgyorsította a banda életének addigi lassú folyását. A demókon, EP-ken túl 2014-ben megjelentették bemutatkozásukat Humananke címmel, amin azért elég jól tetten érhető minden törekvésük. A csapatot ugyanis nagyon nehéz lenne egyszerű progresszív zenét játszó alakulatnak nevezni, hiszen a korongon találhatunk bőséggel gótikus elemeket köszönhetően a rengeteg kórusnak és női éneknek, valamint a szimfonikus jelzőt sem tagadhatjuk meg tőlük. Ezen túl sem helyezhetjük őket a női énekes brigádok körébe, ugyanis a dalok végeredményében rengeteg black/death elemet is találhatunk. Egy zongorafutamot, áriát ezek alapján épp akkora eséllyel követhet kimunkált gitárszóló és hosszú instrumentális kalandozás, mint egy alaposan a gyomrunkba lépő blastbeat áradat. Ritkán szokott hatékonyan működni az ilyen egyveleg, de ha az anyag jól van megírva és semmit sem visz túlzásba mások rovására, akkor bizony ütőképes lehet.

Ha a Humananke erre nem is bizonyíték, az utána következő 2019-es De Rervm Natvra már jóval inkább. Ha valakinek ráadásul nem lenne elég ez a kavalkád, annak érdemes megjegyeznem azt az egész anyagra ráülő, tipikusan olaszos okkult hangulatot is, aminek következtében simán odaaggathatjuk a végeredményhez a dark jelzőt. Ahogy a rengeteg megközelítés, úgy a számtalan hatás és befolyás sem kerülheti el az Embrace Of Disharmony korongját. Részleteiben sok zenekar neve merülhet fel hallgatás közben, az összekovácsolódott dalok azonban elég egyedi hangulattal rendelkeznek. Gótika irányából inkább a durvább Epika áll hozzá közelebb, mint a Nightwish féle nagyívűség, progresszió szempontjából az Ayreon és a Symphony X színpadias jellege dominál, extrémebb irányból pedig eszünkbe juthat a Cradle Of Filth, Dimmu Borgir, Arcturus zenekar is. Ezek alapján tehát tényleg kijelenthető, hogy nem egyszerű keveréket vállalt be a csapat. Ahhoz, hogy mindezt érdekessé, befogadhatóvá tudják tenni, rá kellett feküdniük a dalírásra, amitől a slágeresség sem áll távol néhány helyen annak ellenére, hogy a szerzemények meglehetősen terjengősek. Maga a lemez is 55 percet követel az életünkből 8 tételével, melyből egyedül a felvezető Prohoemivm/Lavdatio Epicvri mondható rövidnek három percével. Annak érdekében, hogy gyorsan megtalálja velünk a közös hangot, rögtön egy epikus méretű, de azonnal ható darabbal indulunk a útnak a múzeum folyósóján, melynek tárlataiban a menny és pokol híres csatáinak emléket állító diorámák sorakoznak megfelelő hangeffektekkel párosítva.

Dallamos zongorafutamok, jól kivehető, szépen szóló akusztikus hangszerek, tiszta női és férfi vokál (ezek gyakran párbeszédként váltják egymást) és rengeteg kórus hiteti el velünk, hogy könnyed, művészi zenével van dolgunk, amibe teljes erővel lép be a pusztító gitár. Ugyan az extrém vokál is teljesen rendben van, de ezúttal az a ritka eset áll fenn, hogy a szimpla éneket is ki kell emelnem, mivel roppant változatosra sikerült. Matteo Salvarezza és Gloria Zanotti nem csak egymás után adja ki a hangokat, hanem összeforrnak, különválnak, kiegészítik egymást legyen szó dallamos részről vagy pusztán felmormolt narrációról. Ez a harmónia a lemez legfőbb motorja, de nem sokkal mögötte érdemes említeni a billentyűket is. Nincs túltolva, minden szükségtelen részre beerőltetve a szimfonikus hang, sőt, legtöbbször a csupasz zongora az, ami a klasszikus zenei ízt kölcsönzi. Az anyag kettősségét, egyediségét ezen felül modernebb, elektronikus hangok is színesítik, melyek elsőre megilyesztettek pár helyen, de ezek beillesztését is okosan megoldották. Hallgassátok csak meg például a De Pawore Mortis már-már popos kezdését, amiből olyan monumentális falbontás is kialakul majd, hogy a fal adja a másikat (Gloria itt használt hangszínéről már ne is beszéljünk, hihetetlen a hölgy). Minden hangszer és ötlet kellő teret kap a változatos dalszerkezeteknek hála, melyek végső soron egységessé teszik a kezdetben kaotikusnak tűnő masszát.

Meglepően szórakoztató tehát összetettsége ellenére az olasz csapat második korongja, amit az említett zenekarok rajongóinak mindenképp tudok ajánlani. Szokás szerint azért a cikk végére hagytam egy kis negatívumot is, nehogy felhőtlen legyen a boldogság: a De Rervm Natvra a végére pont a rengeteg ötlet és telítettség miatt elfárad. Nem lesz rosszabb, csupán elveszíti meglepő erejét és ránk telepszik. Az album közepén található De Mortailitate Animae című számot lehet még kukáztam volna a dalok válogatásánál. Alapvetően valamivel unalmasabb, elfért volna egy új korongon is.

A teljes lemezt meghallgathatjátok a csapat bandcamp oldalán.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.