Mammoth WVH: Mammoth WVH (2021)

Kiadó:
Ex1 Records

Honlapok:
www.mammothwvh.com
facebook.com/MammothWVH

Megígérem, hogy szigorú leszek, de igazságos. A kiadvány ezt megérdemli Eddie Van Halen emléke miatt is, de talán nem lövöm le előre a poént, ha azt mondom, Wolfgang saját jogon is kiharcolta a pártatlan ítéletet. Nyilván nem lehet megkerülni a tényt, hogy egy olyan albumról van szó, melyet a méltán legendás és tavaly elhunyt Van Halen gitáros fia adott ki, akinek munkájára édesapja igen büszke volt (ezt többször is nyilvánosan hangoztatta), s aki 2006 óta a Van Halen bőgőseként is tevékenykedett.

Mindazonáltal igazságtalan és tökéletesen elhibázott lenne a Mamutot Eddie miatt szeretni, vagy ekézni, netán az ő hagyatékának folytatásaként értékelni. Wolfie, a Kis Farkas, amellett, hogy nagyszerű és univerzális zenész - eredetileg minden hangszert ő kezelt, minden dalt ő énekelt föl - tehetséges dalszerző is. Nyilván nem forradalmi, újító gitáros, mint az apja, a gitárkísérete, szólójátéka sem az Eddie-iskola terméke, a hangja sem egy tipikus rockistenség hangja (alkatra is egészen más, mint a szikár, ugribugri, bohókás apu). Wolfgang érezhetően egy másik generáció tagja, aki nem a múltban él, nem Van Halen emlékzenekart akart csinálni, hanem saját szeletet akart kivágni abból a bizonyos, közmondásos pitéből; saját hangon, saját hangzással, saját stílusban, a modern zenei fejleményeket, stílusokat figyelembe véve alkot.

Aki tehát Van Halen fílinget, retró hangulatot, esetleg földolgozásokat várt WVH-tól, csalódni fog. Ez egy modern amerikai pop-rock lemez, amelynek több köze van Mark Tremontihoz (akinek két lemezén is játszott Wolfie), urambocsá' az Ignite-hoz vagy a Foo Fightershez (a "You're To Blame" riffjében még egy kis Rage Against The Machine-t is érzek), mint a '70-es, '80-as, '90-es évek édesapja és nagybátyja által fémjelzett szupercsapatához.

Azt azért leszögezhetjük, hogy ha a keresztneve után nem a Van Halen családnév állna, fele annyi figyelem sem kísérné ezt a megjelenést. Ez nem igazságtalan, vagy kritikai élű megállapítás. Szerintem az sem kérdéses, hogy Wolfie még keresi a saját hangját, stílusát, hiszen az album igen sokféle (értsd: csapongó). Nekem kicsit sok a lassú, balladás tétel (pl. Resolve, Circles, Stone), inkább a pattogósabb, súlyosabb dalok jönnek be (Horribly Right, Don't Back Down, You're To Blame).

A lényeg: Eddie joggal volt büszke a fiára (én is az lennék), tuti a rá jellemző széles, ragadós vigyorral figyeli a túlpartról gyermeke próbálkozásait. A lemezen sorjáznak a könnyen emészthető, modern stílusú és hangzású nóták, az már meg az én saját nyűgöm, hogy továbbra is gyógyíthatatlanul és rettenetesen hiányzik Eddie...

Tartuffe

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.