Elfeledett jeles mesterremekek 25. – Cirith Ungol: King Of The Dead (1984)

Vannak azok a lemezek, amik objektíve nem ANNYIRA jók. Mégis újra és újra felkerülnek a lejátszódra, alkalmasint gyakrabban is mint azok, amikbe szakmailag kevésbé lehet belekötni. Ez itt nem szól jól, a frontember énekstílusa is elég megosztó, és a gitáros sem egy kifejezett virtuóz. Mégis, olyan hangulattal, egyéniséggel bír, ami feledteti ezen hiányosságokat.

Ahogy látjátok, ezzel elhagytuk Európát, és benéztünk az Államokba. '84-re odaát is tombol a heavy metal, nem csak a glam és a thrash dübörög ezerrel, de a US power is köszöni szépen, megérkezett. Ebben a sokoldalú és forrongó közegben próbál meg boldogulni a '70-es években alakult Cirith Ungol, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Már az 1981-es első albumukon meglehetősen egyedi hangzással rukkoltak elő. Ez dicséretes, még akkor is, ha történetesen ez a megszólalás nem tud mindenkinek bejönni. Pattogós basszusgitár, üveghangokkal esetenként, vékonyabb gitár (eleve csak egy van) – erre ül rá a szubzsánerben szintén atipikus ének. A hangszeres szekció soundja leginkább a korai Manowarra hajaz (ergo szar).

Maga a korong nem rossz amúgy, bár – bemutatkozáshoz méltón – még meglehetősen kiforratlan. A három évvel később érkezett folytatás már jóval egységesebb, kompaktabb lett. A névválasztás nem véletlen: az itt hallható muzsika meglehetősen "gyűrűkurás", azaz fantasy tematikában utazó, doommal mélyen átitatott, vérbe és forró, fekete szurokba többször beleforgatott power metal.

Itt még a tempósabb témák is valahogy cammognak csak, mintha húzná őket vissza a világ összes gondjának mázsás súlya. A dalcsokor csúcspontja a "Finger of Scorn" és a "Tocatta in Dm" kettőse a B oldal közepén. Előbbi egy akkora doom himnusz, mint ide Új-Delhi, utóbbi pedig egy Bach átirat két gitárra (szóló és basszus). De a címadó (King of the Dead) és a névadó (Cirith Ungol) nóták is rendben vannak nagyon.

Érdekes, ezt a doomos vonalat a továbbiakban nem annyira erőltették, az itt villantott vegytiszta formájában legalábbis, pedig szerintem ez volt a fő erősségük. Ennek ellenére szeretem a következő két lemezüket is. 2016-ban, 24 év után alakultak újjá, tavaly jelent meg tőlük a "Forever Black". Ez is kellemes hallgatnivaló, de a klasszikus cuccaik színvonalát azért nem éri el.

Szóval a hangulat, az atmoszféra. Van amikor ez viszi a hátán a produkciót. Sőt, ha jól belegondolok, szinte mindig ez emel ki bizonyos alkotásokat a többi közül.

Kotta

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.