Cicada the Burrower: Corpseflower

A Cicada The Burrower nevezetű egyszemélyes formáció április 23-án adta ki legújabb albumát, amely ezúttal az igencsak találó, csodálatos képet magában hordozó Corpseflower nevet viseli. Mindössze öt dalt tartalmaz, de ez az öt tétel összességében eléri a harminc percet. A lemez ettől függetlenül nem robog át rajtad, mint egy gyorsvonat. Lassan férkőzik majd egyre közelebb hozzád, főleg úgy, ha azt is tudod, milyen ihlet vezérelte főhősünket az album elkészítése során.

Biztos vagyok benne, hogy olvasóink közül többen találkoztak már a zenekar valamelyik lemezével, hiszen a diszkográfia eléggé gazdag – a 2011-ben Fossegrim néven induló, majd egy évvel később a jelenlegi nevet felvevő formációnak ez a negyedik, teljes értékű nagylemeze. A diszkográfiát tanulmányozva persze több, más jellegű csemegével is találkozhat a tisztelt zenehallgató, jómagam viszont csak ezzel a lemezzel ismertem meg a projektet, amelyet egy Cameron Davis nevű zenész működtet az USA-beli Wisconsin államban, Madison városában.

A YouTube-on fellelhető egy bő húsz perces, a zenekar szülőatyjával készült web-riport, melyben arra is választ kaphat az érdeklődő, hogy honnan/miből eredeztethető a zenekar különleges neve (A barázda kabóca)? Erre a feltett kérdésre Cameron a következő választ adta:

A kabóca egy furcsa bogárfaj, amely 17 évig él a föld alatt, majd előjön a felszínre, és hetekkel a halála előtt egy repülő, hangos vadállattá változik át, amely számomra egy elbűvölő metamorfózis. Nos, jómagam mindig is sajátos lelki kapcsolatban álltam ezekkel a lényekkel, és úgy tekintek magamra, mint aki még mindig barázdákat készítve él a föld alatt. Emiatt döntöttem úgy, hogy kitartok ezen kapcsolat mellett, és Cicada the Burrower néven végzem művészi tevékenységemet.

Ebből arra is következtethetünk, hogy Cameron gyakorlatilag sóvárogva várja a jelenlegi földalatti létezéséből történő kitörést, melynek ez az album egyfajta előhírnökeként szolgálhat. (Ez ám az underground! Szó szerint!)

Pár sorral lejjebb te is meg fogod érteni Cameron létezésének lényegét, aki arra vár, hogy önnön valójában fogadják el! Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy milyen stílusú zenével találkozhat az, aki rászánja magát, és végig hallgatja a lemezt? Nos, kérem, a válasz: depresszióval bőven átitatott, jazz elemeket magába ölelő, progresszív, post-black metal. Egy koncepciózus album, amely a szerző személyes élményeit, tapasztalatait hivatott dalokba öntve kifejezni. A Corpseflower ennek köszönhetően leginkább a fájdalomról, az önfelfedezésről és a reményről szól.

A legutóbbi album kiadása óta négy év telt el, mely időszakot Cameron zenei kísérletezésekkel és önmaga minél mélyebb megismerésével töltötte el. Ezt az önmegismerő időszakot követően hozakodott elő Cameron azzal a bejelentésével, hogy ő egy transznemű nő! Az nem derül ki számomra, hogy ez a dolog fizikai, vagy csupán lelki vonatkozású, állapodjunk meg abban, hogy ő egy férfi testben rejtőző női lélek, és az aktuális album dalaival igyekszik kísérletet tenni arra, hogy kifejezze azokat az érzéseket, amelyek a transzneműséggel járnak. A cél az, hogy megtanuld, ki is vagy valójában, hogy megbékélj önmagaddal, a sorsoddal, elfogadd jelenedet és jövődet. Cameron ezért be is lépett az American Civil Liberties Union (ACLU) nevezetű szervezetbe, mely 1920. január 19-től számított működése óta tömöríti magába a hasonlóan gondolkodó és élő embereket. Főhősünk rendkívül jótékony módon aktuális lemezének teljes bevételét fel is ajánlotta ennek a szervezetnek a részére.

A dalok témája tehát adott, és amennyiben ezek tudatában közelítesz az album felé, egy sokkal szélesebb spektrum tárul majd eléd a zeneszerző sajátos lelki világáról a lemez tételeinek segítségével.

Az albumot nyitó The Fever Room egy játékosnak tűnő gitártémával nyit, és erre telepszik rá a komplett tétel egy a jazz-re jellemző, töredezett ütemű dallamvezetés segítségével, acsarkodó károgással megfűszerezve.

A lemez többszöri meghallgatását követően az én lelkemre a második, a The Glamour címet viselő dal és az utolsó tétel, a címadó Corpseflower hatott leginkább a maga bő tizenegy percével. Nem csak azért, mert ebben a két számban nincs vokális rész, hanem azért is, mert ezekben a dalokban a hangszeres játékba oltott emocionális töltettel tökéletesen kifejezésre kerülnek a közvetíteni kívánt érzelmek és a mondanivaló. Továbbá az utolsó dalban van a legkirályabb riff, amit Cameron ehhez a lemezhez hozott, és a jazz-es basszusfutamok is ebben a tételben érvényesülnek leginkább. A kortárs jazz zene, valamint a post black-, és a sludge metal elemeit ötvöző Cicada the Burrower egy zaklatott utazásra vezeti a hallgatót Cameron elméjének mélységein keresztül. A zenébe sűrített műfajok progresszív keveréke és kiszámíthatatlansága, illetve a nyers, emberi érzelmek sajátos ábrázolása kissé összezavarhatja a gyanútlan zenehallgatót, épp ezért nagy odafigyelést, kellő mértékű ráhangolódást igényel az album. Mint ahogyan a bevezetőben is írtam, lassan közelít majd hozzád, de biztos vagyok benne, hogy megéri rászánni az időt erre a nem minden napi, sötét, nyers, depresszív dalcsokorra.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.