Servants To The Tide – Servants To The Tide (2021)

A power/speed metalos dalnok, Stephan Wehrbein összeállt Leonid Rubinsteinnel (gitár, basszus, billentyűk), aki jelenleg a Spiritual Disease nevű thrash formációt erősíti, majd ütős híján levadászták maguknak Lucas Freise dobost (Circles Of Malice, Eyes Wide Open, Avataria, Edge Of Ever), hogy egy olyan szenvedélyüknek tegyenek eleget, ami bizony igencsak távol áll eddigi munkásságutól. Tapasztalatnak nincsenek híján, de azt hiszem így sem egyszerű cél egyetlen csapat számára sem, hogy olyan formációk nyomdokaiba lépjenek, mint a While Heaven Wept és az Atlantean Kodex. Ezek alapján könnyen kitalálhatjátok, hogy a német srácok epikus doom metalt szeretnének játszani dallamos formában, esetenként szimfonikus behatásokkal. A 2018 környéként megfogant ötlet gyorsan elkezdett konkrét tételekben megvalósulni, viszont feltételezhetően a járványnak, a zenekar szépen átugrotta a demózós korszakát, aminek lehetséges, mégiscsak lett volna valami haszna.

A jó hír az, hogy a Servants To The Tide révén eggyel gyarapodott a műfaj igencsak szűkös zenekari családja, ráadásul ezt rögtön egy nagylemeznek köszönhetjük, ami kicsit levarázsolja a széles mosolyt az arcomról az az, hogy egyértelműen hallatszik még az anyagon az összeszokás, egymásra hangolódás hiánya még akkor is, ha a dalok nem lettek rosszul megírva. Ezért tartom a hordáról elnevezett bemutatkozást útkereső jellegűnek, ahol megmutatkozik a kívánt irány, de a valódi mélység még nem akarja felfedni magát úgy, mint mondjuk a példaképek esetében.Egy külföldi cikkben azt méltatta egy német „kolléga”,  hogy a lemez a kellő időben, kellő hosszúságban jelent meg, így mindkét állítását meg tudnám kérdőjelezni. Nemcsak egy kevés csiszolgatás, de a 35 percnél combosabb játékidő is el kellett volna ide, mivel akkor kezd ráállni az ember a csapat zenéjére, amikor gyakorlatilag véget ér.

De nézzük, mit sikerült ennyi percbe belesűrítenie a zenekarnak!

Az első tétel rögtön egy rövid, de nagyon hangulatos akusztikus-éneklős mutatvány Departing From Miklagard címmel. Kellemes északi hangulat lengi át az egészet, viszont már itt megmutatkoznak a finomhangolás kérdései. A hangzás lehetett volna még élőbb, még közelibb, az ének pedig hiába csodaszép, érezhetően akadnak bizonytalanabb másodpercei. Minden esetre az alaphangot megteremti, amibe nagyszerűen robban be a klasszikus doom riffel az A Wayward Son’s Return. Nagyszerű mélabú, igazi nagyágyúkhoz mérhető szerzemény ugyanazokkal a gyermekhibákkal. A maga módján egyszerű, ahogy az sokszor jellemző a német vonalra, ugyanakkor a heavy metalhoz közelebbi Candlemass is bőven megjelenik a hallgatók emlékezetében. Amikor a dal közepén elkezdenek kalandozni, akkor viszont érezhető a kiforratlanság és kevésbé tudja lekötni a figyelmemet. Furcsa módon egy igen keveset emlegetett zenekar jutott eszembe erről a dalról: az ezredfordulón nagy reményekkel induló Cold Embrace, amely mára gyakorlatilag egy tetszhalott, egyszemélyes projektté vált. A jóval hosszabb, 8 perc feletti North Sea népies énekkel nyit, ami már nem mer olyan érzékeny lenni, mint a nyitány, de legalább jól működik. Itt jelenik meg igazán a két emlegetett zenekar hatása, mivel ez a dal egy igazi viking himnusszá szeretne válni. Simán nevezhető jó erős tételnek, de amíg mellette olyan alternatívák léteznek, mint például az Ereb Altor By Honour lemeze vagy a korai Doomsword anyagok, addig megmarad átlagosnak. Ráadásul a hossza sem foglal magába annyi zenei tartalmat, hogy teljes mértékben indokolt legyen. Ami kifejezetten tetszett azonban, az a zongora megjelenése és térnyerése a szerzemény második felében. A vikingesdi még annyira nem fekszik tehát, mint a szimpla epikus doom, épp ezért nem bántam, hogy ez utóbbihoz kanyarodunk vissza a gyorsabb On Marsh And Bones esetében, ahol meg az énekkel történik valami igazán furcsa dolog: karcosabbá, kevésbé meggyőzővé válik. A Your Sun Will Never For Me esetében egy egész hatásos téma alakul ki, ami a régi Solstice szép pillanatait idézte meg, de az énekhang itt sem tudott igazán meggyőzni. Sokat gondolkodtam, mihez, vagy inkább kihez hasonlít Stephan énekhangja, végül leesett a tantusz. Ola Persson hozott hasonló átmenetet a rekedtebb és színtiszta vokál között a ritka alulértékelt Averon zenekarban, aminek a hallgatását mindenképp ajánlanám a friss csapatnak, mert hozzájuk hasonlóan próbálkoztak a zongora beépítésével, csak több sikerrel.

A jó és átlagos dalok sorát szerencsére egy újabb monolit zárja, ami ráadásul az elsőnél is jobbra sikerült, ez pedig a lemez címét, a zenekar nevét adó A Servant To The Tide. A 8 perc feletti tételben némi hörgés is található, ami sokat dob a végeredményen. Nem csodára és szenzációra gondolok, csupán arra, hogy örömmel hallgattam a 90-es évek jól sikerült demóira hajazó hangzását és hangulatát, mivel ezek amúgy is közel állnak hozzám.

Mindent összevetve kellemes hallgatni való volt ez az anyag, soha rosszabbat, de a nagy nevek még nagyon messze vannak. Az azonban biztató, hogy minden adott a sikerhez, már csak alaposabban helyre kell tenni a dolgokat, csiszolgatni, formázgatni, hogy legközelebb már be is ragadjon egy Servant To The Tide lemez a lejátszómba.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.