Corrosium – Udertow (2020)

Úgy látszik, ha Finnországban eldobunk egy követ, és az nem az ezer tó egyikében csobban, akkor alighanem egy rock-metal zenész mellé esik. Hát itt egy újabb ígéretes fiatal csapat, az Inverse Records kiadótól. A Corrosium 2020. december elején jelentette meg friss EP-jét, Undertow címmel. A kiadvány promója egy számomra új (még megmosolyogtató, de lehet, hamar igazivá váló) kategóriával illeti a zenét: bombastic metalként. A zenekar pedig így írja: art-metal extravaganza. Maradjunk inkább a modern és progresszív metal stílusnál. A gitárok, a basszus és a dob összjátéka, az erőteljes férfias ének tág hangzást bejárva kiválóan teremtik meg az epikus atmoszférát.

A banda EP-je ugyan már második a sorban, de az első, melyet a teljes csapat készített. A számítógépes-kütyüs és a billentyűszőnyegre épülő, kissé túlvezérelt zengés mellett igyekeztek megtartani a mélyen daráló riffek összhangját. A bemutatkozóban megjegyezték: „mire elkészültünk a dalokkal, bezárt az egész világ. Minden tavaszi-nyári fellépésünket elhalasztották, vagy törölték. Így szinte végtelen időnk volt csiszolni a dalokat. Bízunk benne, ez hallható is az EP-n.” Ha a tapogatózó hallgató számára stílusok közé is szorítottam az egyelőre csak digitális változatban hallgatható zenét, a csapat hozzáállása ennél sokkal egyszerűbb és igen szimpatikus. „Néhány évvel ezelőtt az az ötletünk támadt, hogy játsszunk egyszerű és dallamos [metal] zenét, ami így megfogja a hallgatóját. Eredetileg szinte csak magunknak rögzítettük a felvételeket, De azok annyira jól szóltak, hogy muszáj volt élőben is játszanunk. Így döntöttük el, hogy hivatalosan is zenekarrá alakulunk és nevet adtunk a produkciónak.”

Az inkább érdeklődő könyvelőknek és elszánt programozóknak, semmint egy ennyire hömpölygős, lehengerlő modern progresszív metalt játszó HM-bandának kinéző csapat felállása a felvételeken: Teppo Tirkkonen – ének, Joonas Löytönen és Pasi Juhantalo – gitár, Teppo Olli Laine – dobok és Juha Soini – basszus. A felvételeken billentyű és kütyü is hallható, azonban, minthogy nincs adat ezek kezelőjéről, feltételezhetjük, hogy valamelyikük játszott rajtuk…

Milyen is ez a sokat csiszolt zene? Nem mondom, hogy nem hallottam hasonló égzengést korábban, de amit a progresszív metalból felidéz bennem, azt évente többször átélem, mialatt pl. a Kamelot, vagy az egy klasszissal jobban kiteljesedő Shadow Gallery legsikeresebb dalait hallgatom nagy hangerőn. Különösen ez utóbbira lelek az első (Bleeding Starlight), majd még inkább a második tételben, a The Day We Fall-ban. Ezt, bízom benne, a csapat is dicséretnek venné. A kifejező éneket pont úgy színesítik a transzponálásokkal, mint azt a Gallery-től hallhatjuk. Ráadásul amikor úgy hinném, nem képesek már barokkos túlzások nélkül, ennél nagyobb átéléssel folytatni a nótát, akkor a gitárok durva reszelése felett megjelenik a háttérben egy újabb fátyolos szólam. A zene a négynegyedes lüktetésben ugyan kiszámítható pillanatokban, de a vártalan módon vált dúrból mollba. Ilyenkor dal a komorságából egyből kifényesedik, aztán megint borús lesz majd emelkedik tovább. Ha a még mindig újszerűnek hangzó digitális zengéssel kapcsolatban és a modern elektronikus metal hangzásban a hazai DivideD-dal vonok párhuzamot, aligha tévedek nagyot. Az annak idején a The Rasmus által kitaposott alterock stílus jelenléte az én fülemben, finn bandát hallgatva nem is meglepő, de talán a Tooltól induló, karcosabb zenét keresők is elégedetten hallgatják az Undertow-EP-t.

Bár csak négy dalt hallunk, ám mindegyiknek megvan a maga íze. A metalban a többek közt a Paradise Lost második szakaszában megjelent darkos hangzást a címadó dal jól képviseli. Az Undertow-ban izzik a remegő ének, majd arra felel az elektronikus-szinti hangzás rohanása, a basszust és elektro-prüntyögést a szellőben csak cin kíséri, aztán a megtorpanás ismét sodró lendületbe vált és elragadja a hallgatót. A manapság gyakran hallott, stílusirányzatra szabott dobhangzáshoz képest Olli Laine játéka is színesebb, hangzásában nem ragad meg a tompa, a döngő, vagy éppen mélyebb (a basszussal is erősített) ütések mellett, hanem a refrének alatt általában szisszenő, sustorgó pompával kíséri a zenét.

Mindent tételt áthatnak a hosszabb-rövidebb ideig többszólamú menetelős énekmotívumok. Lehet az olvasónak furcsa, engem mennyire megragadott az ének, de Teppo Tirkkonen előadása annyira kifejező: a lágy, az erőszakos ének, az alkalmanként durva hörgés-morgás olyan jól illeszkedik a zene dinamikájához, hogy valószínűleg másokat is megfogott már. Óvatosan fogalmazok a hangzást illetően, mert a Hangpróbán megtanultam, hogy korunk tiszta hangzásának lehetőségei között a túltorzított, enyhén kásás, recsegős gitártónus sem a ritmus, sem a szólók alatt nem szükségszerűen hanyagság eredménye. Ezért úgy döntök, elfogadom: a néha recsegő mélyek összhangja pont úgy szól, ahogy akarták… és az jó.

A képes klip is jelzi, hogy a szövegek meglehetősen komoly történeteket mesélnek el. Persze, az utolsó kockán ott a humor, mint egy dramaturgiai feloldás. Amikor lejár a lemez, kezdem újra. Ezek a számok tényleg zenekart kívántak, a lemez pedig mielőbb koncertet.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.