Phil Campbell and the Bastard Sons: We’re The Bastards (2020)

Phil Campbell gitáros, úgy gondolom, nem igazán szorul bemutatásra. Aki ezt a Motörhead soraiban három évtizedet lehúzó zenészt nem tudja beazonosítani, annak vagy fogalma sincs a rockzenéről, vagy egy kő alatt kuksolva töltötte az elmúlt harmincöt évet. Az anyazenekar sajnálatos okokból történt leállását követően Phil nem sokat teketóriázott, villámgyorsan összehozta új bandáját, ami egyfajta családi vállalkozásnak is tekinthető, mivel az énekes Neil Starr kivételével az egész csapatot a Campbell-klán alkotja. Hősünk úgy látszik, nem sokat vesződött a zenekari tagok keresésével, egyszerűen csak maga köré csődítette a házban lófráló fattyú kölykeit, mondván, ha már úgyis örökölték apjuk zenei vénáját, miért is ne nyomhatnák vele együtt a rock and rollt? Öreg rocker nem vén rocker, ugyebár.

Akármennyire is szimpatizálok Phil barátunkkal, őszintén megmondom, valamiért hidegen hagyott új zenekarának első két kiadványa. Nem is tudom, miért, talán egyfajta tudatalatti sértettség munkált bennem, amiért Lemmy egykori zenésztársai ilyen gyorsan tovább tudtak lépni mentoruk halálán. Hogy is van ez: az egyik a fiaival bandázik, a másik meg egyből a Scorpions-ba megy dobolni és bezsebelni a nagy lóvét? Mi van itt, hát senki sem gyászol? Kellett egy kis idő, hogy megértsem: nem várhatom el ezektől az arcoktól, hogy a sebeiket nyalogatva szögre akasszák a hangszert, és teszem azt, kertésznek álljanak. A bennük tomboló zenészvér nyilván nem hagyja, hogy leálljanak, muszáj menniük tovább, és nyomatni a rockot. És igen, akármekkora közhely, mondjuk csak ki bátran: Lemmy is így akarná.

Miután ezt letisztáztam magamban, már tárt karokkal fogadtam a csapat We’re the Bastards című második nagylemezét. A felvezetés gyanánt klipesített Son of a Gun remek ízelítőnek bizonyult, ez az ismerős basszusintróval indító, pörgős tempójú dal rögtön elnyerte a tetszésemet. Legalábbis zeneileg. Elsőre ugyanis valahogy nehezemre esett összeegyeztetni Phil bátyánk jellegzetes zenei világát Neil Starr fiatalos hangjával. Több száz órányi Motörhead-hallgatás után már ösztönösen is azt vártam, hogy az a bizonyos, jellegzetesen karcos énekhang kezdjen bömbölni a hangfalakból. Persze így utólag már nem is értem, miért sírt a szám, hiszen például a Diamond Head-et is éppen emiatt a kemény zene/dallamos ének kontraszt miatt kedvelem. Szóval, ma már én is azt mondom, hogy jó választás volt ez a Neil gyerek, nagyon is passzol ebbe a bandába.

A jó öreg Phil nyilván akkor sem tudna kibújni a bőréből, ha akarna, így hát természetes dolog, hogy új csapatában is hozza a rá oly’ jellemző, mocskos metal’n’roll riffeket és persze a jellegzetes szólókat. Talán nem lövök annyira mellé, ha azt állítom, hogy a tipikusan Motörhead-es alapokra épülő nótákat valószínűleg neki köszönhetjük, míg a kissé modernebb felfogásban íródott dalokat nyilván a csapat másik igen tehetséges gitárosa, Todd jegyzi. Itt jegyezném meg, hogy a banda egyik legnagyobb erénye éppen abban áll, hogy a fiúk a generációs különbségek ellenére is képesek egy irányba húzni a szekeret. Egy kicsit el is tűnődtem azon, hogy Phil valószínűleg a fiai hatásának köszönheti, hogy játéka és megszólalása egyaránt ilyen friss tudott maradni, és nem ragadt le a harminc évvel ezelőtti megoldásoknál.

Szóval, aki a régi szép emlékek miatt szeretné meghallgatni a lemezt, annak mindenképpen érdemes a már említett Son of a Gun-nal vagy az egy fokkal még pörgősebb Animals-szel kezdenie. Már ezek is kellemesen nosztalgikus hangulatba ringatják a hallgatót, de a Keep Your Jacket On végképp világossá teszi: Campbell úrnak esze ágában sincs megtagadnia a múltját. Továbbmegyek, valószínűleg az olyan modernebb riffekkel operáló nóták megírása során, mint a címadó dal vagy a Promises Are Poison, szintén feltették maguknak a kérdést: vajon Lemmy ezt hogyan énekelte volna?

Az újító szándék az olyan tételekben mutatkozik meg leginkább, mint a szájharmonikás, southern rock hatásokat felvillantó Desert Song vagy a Born to Roam, amiben még a slide gitárt is bevetették a kívánt hatás érdekében. Mondjuk, az utóbbitól nem vágtam hanyatt magam, véleményem szerint, ha ezt a dalt és a záró Waves-et lehagyták volna a lemezről, sokkal kompaktabb lenne a végeredmény. Még szerencse, hogy a mérleg másik oldalán ott vannak az olyan zúzdák, mint a Hate Machine és a Destroyed, mert ezek bizony a szart is kirugdossák az ember seggéből. De a döngölős Riding Straight to Hell is baromi erős nóta, mondjuk, milyen is lenne, hiszen ha Malcolm Young-tól vesz kölcsön egy riffet az ember, akkor azzal eleve nem lehet nagyot tévedni.

Le a kalappal Phil Campbell előtt, amiért még mindig lépést tud tartani az ifjúsággal. Miközben hallgatom a lemezt, egyáltalán nem egy csaknem hatvanéves fószer vezette brigád képe jelenik meg előttem. Új csapatával sikerült megtalálnia a tökéletes egyensúlyt, és a hosszú évtizedek tapasztalatát úgy tudja itt kamatoztatni, hogy közben maximálisan hallgat a modern idők szavára. Ez a lemez kiválóan alkalmas arra, hogy az old school arcok egy kicsit szoktassák a füleiket a mai hangzásokhoz, a fiatalabbak pedig ráérezhetnek, hogy annak idején mitől is volt olyan veszett jó dolog a rock and roll. Most már tényleg csak az kellene, hogy újra beinduljon a koncertszezon, mert mindezt jó lenne élőben is megtapasztalni!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.