Armored Saint: Delirious Nomad (1985)

Sokszor leírtuk már: a 80-as évek közepén, amikor csóró tizenévesként nem volt lehetőségünk belehallgatni a boltban kinézett lemezekbe, és (bővebb) információ sem állt rendelkezésünkre a külföldi csapatokkal és albumaikkal kapcsolatban, legtöbbször tényleg a látványos borítók és a hangzatos dalcímek alapján választottunk magunknak reménybeli kedvenceket. Kivételek persze mindig akadtak, nálam például ilyen volt az Armored Saint második albuma, amibe a csomagoláson látható fotó alapján biztos nem feccöltem volna pénzt. Annyira nem metalos ez az illusztráció, hogy nem is tudom, mit reméltek tőle a csapat tagjai vagy a kiadó munkatársai: halálra ítélt vállalkozásnak tűnik egy ilyen fotóval népszerűsíteni a farmeros-bőrdzsekis publikumnak egy különben igen jó anyagot.

Engem a német nyelvű Metal Hammer hangpróbáján elért előkelő (második) helyezése vett rá arra, hogy a Music Box-ban felvetessem magamnak a lemezt, ám bevallom őszintén, sokáig nem igazán tetszett. Nem tudtam mit kezdeni vele, ellentétben a vele egy napon megjelent és csaknem egyszerre beszerzett Spreading the Disease-zel (Anthrax). Heavy metal volt ez is, ám valahogy mégis furcsa, szokatlan, újszerű. És talán ezért a benyomásért is a borítót okolhatom: egy, a March of the Saint vagy a Raising Fear albuméhoz hasonló grafikával az anyag valószínűleg simán belopta volna magát a szívembe. Utóbbi lemezeket akkor még nem ismertem, éppen ezért csak mostanában tűnik furcsának, mennyi kilógott vizuálisan (is) a középkori hangulatú – kardos, lovagi páncélos figurákat ábrázoló –frontfestmények közül ez az abszolút mai, platinaszőke hajú, napszemüveges, nyakkendős figuráról készült fotó.

Pedig ezt az anyagot is ugyanaz az ötös (John Bush énekes, Dave Prichard és Phil Sandoval gitárosok, Joey Vera basszusgitáros és Gonzalo „Gonzo” Sandoval dobos) készítette, amelyik az egy évvel korábbi debütalbumot, a March of the Saint-et – annyi különbséggel, hogy az idősebb Sandoval fivér, Phil a felvételek alatt kilépett a csapatból, és játéka csupán két nótában (Over the Edge, Aftermath) hallható. Egy vele készült interjúban azt olvastam, akkoriban más dolgok váltak fontossá az életében, nehéz időszakon ment keresztül, ugyanakkor az is árulkodó, hogy éppen 1990-ben, Dave Prichard halálát követően tért vissza ismét a zenekarba…

Próbáltam megfogni, hogy annak idején mitől tűnt számomra furcsának, rendhagyónak ez a lemez, és érdekes kettősséget fedeztem fel benne. Egyrészt bizonyos dalokon (Long Before I Die, The Laugh), ritmizálásukon és Bush énekstílusán a hard rock/glam rock könnyedsége érződik, Kalifornia napsugara melegíti őket belülről, így olyan bandák jutottak eszembe róluk, mint a szintén Los Angeles-i W.A.S.P. vagy Mötley Crüe, de az akkori Black Sabbath-tal is érzek némi rokonságot zeneileg. Más nóták struktúrájáról, hangvételéről viszont a 90-es évek első felének „alternatív” (nem grunge!) zenekarai jutnak eszembe, sőt, az Over the Edge és az Aftermath témázgatásait, vagy a You’re Never Alone ritmusait hallva még a „progresszív” jelzőt sem sajnálnám tőlük. Összességében pedig ki merem jelenteni, hogy ezzel a lemezzel Bush-ék megelőzték a korukat, egy évtizeddel később valószínűleg sokkal nagyobb sikerük lett volna vele, mint ekkor.

Az ének és a hangszeres teljesítmények végig élvezetesek, profik, John Bush orgánuma – kis túlzással – már ekkor elvitte a hátán a produkciót, és amire korábban nem figyeltem fel, hogy Joey Vera játéka is gyakran előtérbe kerül, és a srác ilyenkor remek témákat penget. Ütős alapriffeket, fémesebb, egyszersmind izgalmas témákat hallunk a gitárosoktól az olyan dalokban, mint a Nervous Man, a Conqueror, vagy az Over the Edge, viszont az utóbbi nótában olyan lagymatag a verze és alatta a zene, és a For the Sake of Heaviness-t is úgy elnyújtják, hogy annak idején éppen az ilyenekkel nem tudtam mit kezdeni. Emiatt nem volt számomra az Armored Saint elég kemény csapat, hiszen ekkor már olyan dinamikus, erőteljes zenéket (is) hallgattam, mint a Metallica, a Slayer, vagy az Anthrax lemezei.

Az album „címadó” nótája tulajdonképpen a Nervous Man, hiszen ebben hangzik el a borítón is olvasható két szó:

„Look at the speed you ran
You’re just a nervous man
Too much for your own hand
Delirious Nomad”

Bush, Prichard, Vera és Gonzo: a 80-as évek második felét jórészt négyen csinálták végig

Dramaturgiailag pedig az atomháború borzalmait és értelmetlenségét megéneklő, kellemesen komplex Aftermath-ra van kihegyezve az anyag, ami a maga öt és fél percével a lemez leghosszabb szerzeménye:

„It’s too late now
To turn the clock around
Frozen world outside
Made by foolish pride”

Az éneket kísérő lírai muzsikát a dal elején már hallott kemény gitárriff söpri félre, tört ritmus billent ki bennünket a harmóniák öleléséből, a két hathúros gazdája, Prichard és Sandoval gyönyörűen játszik össze, kár, hogy a nótának ez a része hamar lecseng. Ugyanilyen nagy kedvencem még az In the Hole andalító szólójában a „közeledés”: a torzított hangú, egyre erősödő dobokra rájátszott basszusfutam.

Néhány dalra így, három és fél évtized távlatából is rácsodálkozom: újnak, ismeretlennek hatnak (jó, nem hallgattam rongyosra a lemezt, de azért csak lepörgött már egy pár tucatszor). És hogy mekkora jelentősége van az első találkozásnak: azóta már a March of the Saint-et és a Symbol of Salvation-t is magamévá tettem, számomra mégis a ma 35 éves Delirious Nomad az AS legjobb albuma.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!