Armored Saint: Punching The Sky (2020)

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.armoredsaint.com

A metalt IGAZÁN értők – nem szeretők, mert azok között lehetnek dilettánsok – az amerikai power metalt többre tartják, mint európai testvérstílusát, és ha lehet is vitatkozni az értéktartalmon, az biztos, hogy igencsak különböznek egymástól, főleg annak fényében, hogy míg az öreg kontinensen űzött power evolúciós útja több irányra szakadt – lásd és halld a Helloween és társaitól elszármazott, a szintit a gitárral társ-hangszerként kezelő, elektronikával kacérkodó pop-metalt – addig újvilági társa megmaradt annak, ami volt.

Mivel én nem tartom magam szakértőnek – az a fránya ízlés sokszor felülírja azt, amit aggyal érzek, de szívvel nem –, ebbe a vitába nem szállnék bele, ám ami tény, az tény: az undergroundban jóval több amerikai csapatot avattak hőssé, mint európait, sokszor olyanokat is, akiknek státuszát, ha nagyon akarnám, akkor sem tudnám megerősíteni. S hogy miért? Mert előbbiek hajlamosak a keménység oltárán feláldozni a dallamokat, és hiába rendelkezik például a Vicious Rumors komoly reputációval, ha Carl Albert halála utáni albumaik között csak elvétve találok olyat, melyekből akár egyetlen emlékezetes verzét vagy refrént fel tudnék idézni a sokadik hallgatás után is.

Az Armored Saint azonban nem tartozik ezek közé: jóllehet, többször is feloszlottak, és be-becsúszott egy-két szürke album, a "Delirious Nomad" vagy a "Symbol Of Salvation" jelentette csúcspontok után is mindig gondoskodtak arról, hogy lemezeiken ne csak az agyas, vagy épp agyatlan hentelés menjen, és olyan dallamokkal tűzdelték meg szerzeményeiket, melyeket akár egy tucat szirén is írhatott volna, emellett náluk a kiégés jelei sem nagyon mutatkoznak, hiszen legutolsó albumuk, a "Win Hands Down" majdnem elérte életművük etalonjainak a színvonalát.

John Bush ugyan nem tartozik a legjobb énekesek közé, hangja inkább karakteres, mintsem szívdobogtató, de amit tud, azt évtizedek óta biztosan hozza, ráadásul tökéletes összhangot sikerült kialakítania Phil Sandoval gitárossal, aki a régisulis amerikai power hagyományoknak megfelelően képes a progresszív témákhoz használatos rafinált riff-fűzésre, de ha kell, akkor egy sorozatvető pontosságával és erejével nyilatkoztatja ki, miért is tartják a stílust az erőművészet zenei leképeződésének.

Az új album pedig már első hallásra is üt, mint a félmázsás gőzkalapács: a világzenei indítású kezdő és zárószám keretbe foglalva ontja ránk mindazt, amiért a legjobbak között tartják számon a zenekart. A lemez nyitó dala egy tulajdonképpeni tökéletes sláger, amit már felhangzásakor kénytelen vagy együtt dúdolni az énekessel, de az azt követő "End Of The Attention Span" a maga baljóslatú kezdésével, amiből aztán kiváló módon robban ki az gőzmozdony zakatolású, szövegköpködős koncert favorit, megadják azt az alaphangulatot, ami majdnem a lemez végéig kitart. Nem is tudom, hogy mit kellene még kiemelnem: a "Bubble" elnyújtott, pszichedéliával megfűszerezett, tempóváltásos gyöngyszemét, vagy a "My Jurisdiction" hintába ültető ringatását, esetleg a "Lone Wolf" doom-gyökerű kezdőriffjéből kialakított mesélős remeket: olyan gyöngyszemek ezek, melyeket akárhányszor meghallgatsz, mindig találsz valami újszerűt, ami újból és újból izgalmassá teszi a lejátszást.

Igen, talán ebből az aspektusból több a csapat számos társánál: úgy tudnak közérthetően fogalmazni, hogy azt mégsem lehet egyszerűnek nevezni – ez a kettősség pedig csak a legnagyobbak sajátja, amiben a szív – Bush – és az ész – Sandoval – egymással szimbiózisban élve alakítja ki ezt a különleges, egyedülálló zenei világot: hallgasd csak meg a Metallica riffből származtatott jammelős verzét, és az ezt ellenpontozó, fülbe ragadó refrént a "Do Wrong To None"-ban, és egyből érteni fogod, mire gondolok.

Egyetlen negatívumot tudok kiemelni: a végére mintha kicsit elfáradtak volna a fiúk: a "Bark No Bite" a kezdő pompás gitárszólam ellenére is kissé fakóra sikeredett, az "Unfear" remek Sandoval szólóval örvénylő pszichedéliája után pedig a "Never You Fret" még átlagosabbnak tűnik. A végére jutó kis megingás azonban nem képes az előtte lévő módszertani kiválóságot feledtetni: a csapat megelőző albumával együtt ismét képes volt a csúcsra jutni, ez pedig ebben a korban már nem nagyon jellemző – talán csak a kivételes tehetségeknél.

Garael

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!