Dead Bronco – The Annunciation / Driven By Frustration

A Dead Bronco egy rendkívül érdekes alakulat. Az egész agya egy Matt Horan nevű személy, aki a tradícióktól eltérően nem az öreg kontinensről vándorolt ki az új világba, hogy szerencsét próbáljon, hanem pont fordítva cselekedett, amikor az Egyesült Államokból Spanyolországba tette át székhelyét. Az új otthonában pedig a szülőföldjéről magával hozott autentikus amerikai zenét, countryt kezdett játszani. Persze ez önmagában nem jogosítaná fel arra, hogy oldalainkon szerepeljen. Matt ugyanis a countryt nyakon öntötte mindennel, ami az elmúlt hat-hét évtizedben a könnyű zenében történt. Van itt folk, blues, rockabilly, de a profilunkhoz már jobban passzoló punk rock, illetve akár ha csak rövid kitérők erejéig, de black metal és doom rock/metal is került az üstbe.

Matt 2018-ban és rá egy évre spanyolhonban két nagylemezt készített úgy, hogy a banda felállása röpke egy év alatt teljesen kicserélődött körülötte. A két lemezt -melyek egyébként a Dead Bronco legfrissebb albumai- idén digipack CD-ken újra kiadta a Sun & Moon Records. A The Annunciaton fél óra sincs, a Driven By Frustration pedig épphogy meghaladja a harminc percet, így úgy gondolom, érdemes a két albumról egy cikkben megemlékezni.

Az ismerkedést találomra a tavalyi The Annunciation-nel kezdtem, úgy érzem ez a lemez bár eklektikusabb a 2018-as Driven-től, mégis egy fokkal közelebb került hozzám. A nyitódal meg is teremti azt a vadnyugati atmoszférát, ami a hatvanas évek végén készült spagetti westernek sajátja volt. Matt azonban már ebben a dalban elereszt egy black metalos sikolyt. A Stop Watching Me kicsit elmélkedősebbre sikerült, a lassú, fenyegető atmoszférájú dalt időnként megszakítják hosszabb-rövidebb tombolások erejéig. A rövid, slágeres punk rock téma, Been Saved-re akár egy szélesebb tábor is vevő lehet, a nóta akár a ’90-es évek közepén is íródhatott volna valamelyik kaliforniai banda próbatermében. A Mutinous Skin hasonló szellemben fogant, de kevésbé slágeres szerzemény. A Prayers is ezen a vonalon mozog, de könnyen rögzülő énektémák helyett inkább a ’80-as évek elejének amerikai punkbandáit idézi. A What Have You Been doomos témáiról és Matt énekéről helyenként az első két lemezes Danzig ugrott be. A négy percet közelítő menetidejével a That Devil a CD leghosszabb szerzeménye, mely a vége felé hallható jelzés értékű extrémebb énektémától eltekintve bármelyik ’60-as évekbeli folk rock lemezen elfért volna. A Suicide Is All I Think Of pedig az énekből adódóan akár egy depresszív black metal nóta is lehetne, a zenei alap viszont inkább doom. A tempós black metalt is tartalmazó záró címadó dal röpke két percébe pedig mindent belesűrítettek, amikre eddig utalgattam. Nem említettem viszont a Volbeat nevét, de a dánok többször felsejlettek előttem a The Annunciation hallgatásakor. A maguk idején, a 2000-es évek első évtizedének vége felé Paulsenék muzsikája volt hasonlóan eklektikus.

A Driven by Frustration összességében nem olyan kemény dió, mint a The Annunciation. Itt a különféle stílusokat tekintve kisebb a merítés. Hogy azt ne mondjam, egységesebb anyaggal álltak elő. Ezen a CD-n is a két-három perces dalok dominálnak, melyek kevésbé szerteágazóak. A nyitótéma azt juttatta eszembe, mintha egy hetvenes évekbeli csapat jammelne, majd az egész átmegy egy Volbeates nótába, a Devils Road szintén ezt a fajta bekeményített rockabilly stílust hozza. Az I Hate You és a Miss Carriage punkos lendületű, könnyen memorizálható tételek, hasonlóak a másik album Been Saved-jéhez. A címadóba extrém énekkel megtámogatva előkerül egy kis doom is, majd egy szempillantás alatt átmennek punk rockba, aztán vissza a doomhoz. A pörgős Floating Down Rivert hallgatva három percre egy vadnyugati kocsmában érezhetjük magunkat, a Lord Call Me ismét a sivatagba repíti a hallgatót. A többi szerzemény pedig a Stuck in the Mud és a kissé elborult záró dal kivételével alapvetően punk rock. Még egy banda jutott eszembe a Dead Bronco kapcsán, akik Matt Horanékhez hasonlóan punkos alapokra építkeztek, de bátran keverték a stílusokat, ez pedig a ’90-es évek első felében feltűnt brit The Wildhearts.

Egy ennyire szerteágazó zene esetében jogosan merül fel a kérdés, hogy a végeredmény összeáll-e egy egységes egésszé vagy koncepciótlan témahalmazt alkot. Matt és mindenkori társai ezen a két lemezen úgy csűrték-csavarták az egymáshoz még nagy jóindulattal sem illeszthető stílusokat, hogy azok összeálltak két olyan lemezzé, melyek nálam felváltva hallgattatják magukat. Akik hozzám hasonlóan csalódtak az önismétlővé vált Volbeat utóbbi lemezeiben vagy máig egy újabb P.H.U.Q., illetve Earth vs. lemezt várnak a The Wildheartstól, mindenképp füleljenek bele a Dead Broncoba. Bátrabbaknak kezdésként a The Annunciationt ajánlom, aki viszont óvatosabban közelít, szerencsésebb, ha először a Driven by Frustration-nel próbálkozik! Nálam pedig napok óta felváltva pörög a két lemez!

Az ajánlót írta: Andris

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!