Dionysos Rising
Kiadó:
Massacre Records
Honlap:
www.assignment-music.com
Az argentín Diego Valdez Ronnie Romerohoz hasonlóan az utóbbi idők egyik legnagyobb énekes-felfedezettje, és jóllehet nem futott be akkora karriert, mint csílei kollégája, a Helkerrel, a Dream Childdal, az Iron Maskkel és jelen recenzió tárgyával, az Assignmenttel sikerült magát amolyan underground sztárrá kinőni, még akkor is, ha a pampák bikája révén képes bakot is lőni – de erről később.
Az Assignment megalakulásakor még death metallal próbálkozott, majd a „fejlődési ívnek” megfelelően thrashbe váltottak, hogy aztán végül is egy némileg meghökkentő ugrással már progresszív-power metalt játsszanak, amihez viszont kellett egy olyan hang, akivel meg tudják valósítani elképzeléseiket.
Az album nagy örömömre egy balkáni-hatású instrumentális szösszenettel indít: a Sevdah Metal óta nagy kedvelője vagyok a térség népzenéjének, nem hiába vált kedvencemmé idén az Alogia. A fiúk nem hódolnak be a szokványos folytatásnak, mert a bevezetőt nem egy slágeres, lendületes darab követi: a hat percen is túlnyúló „Obsession” már az első körben jelzi, mire is számíthatunk a továbbiakban. Zord, tüskés, távolságtartó zenét okád elő a csapat, aminek teljes befogadásához kell jó néhány meghallgatás – és mivel én eléggé refrén-érzékeny vagyok, bizony csak hosszú idő múltán sikerült kihámoznom a zajfolyamból a nekem tetsző rendszer-elemeket. (Valdez nem hiába az Iron Mask tagja, a refrén, ha torz és üvöltő formában is, de onnan származik.) Diego, aki a Dio-iskola klasszikus képviselője - bár középtartományban Tim Owens is eszünkbe juthat - , megpróbál idomulni a hangulat durvaságához, de ez a rekesztő, dühös, néha már hörgésbe folyó kiabálós ének nem áll jól neki, és bizony néha mintha még egy-egy hamiskás hang is becsúszna a dallamok közé.
A "Mercyful Angel" aztán plasztikusan vezet vissza minket a csapat ősforrásához: ez az a dal, aminél majdnem feladtam az ismerkedést, hiszen a refrén nélküli thrash zúzda a maga mindent eltipró monotonitásával már abszolút nem az én világom.
Szerencsére a továbbiakban már más a helyzet, az énekbe néha egy hölgy is besegít - Inés Vera-Ortiz - bár Valdez hangereje mellett nem sok vizet zavar. A gitárok és a billentyűk hosszas instrumentális kavargásába Diego próbál kapaszkodót adni, ha nem sajnálod az időt, minden bizonnyal te is megtalálhatod azokat, s ha valahol analógiát kellene keresnem, akkor egy-két riff hallatán a Pagan’s Mind jutna az eszembe, egy jóval őrültebb, kavalkádosabb kivitelben. Az Assignment kompromisszum elutasítási attitűdjét jelzi a szerzemények hossza is, gyakori a hat perc fölé nyúló dal, de a hosszas kifejtéshez - ami nem pszichedelikusan elnyúló, inkább tömör hangrétegeket egységbe kalapáló - kell is ennyi idő.
Az album a vége felé kissé barátságosabbá válik, bár a záró szerzemény egy újabb maratoni összefoglalással próbálja a hallgató fejébe verni a csapat zenével kapcsolatos attitűdjét.
Ez bizony most nem a könnyed pillanatok ideje, az Assignment nem félt a nehezebb utat választva hirdetni a power metal és a progresszió összekapcsolásának rájuk jellemző módszerét, amihez kellenek idegek - no és türelem, de nekem megérte, a tüskés héj alatt ízletes gyümölcs rejtőzik. Ajánlom a kóstolót.
Garael
