Satyrus – Rites (2020)

Igazi sötét, ördögi rituálét és hegyomlásnyi klasszikus doom riffeket kapunk az olasz Satyrus bemutatkozó Rites anyagán. Annak ellenére, hogy a banda már 2016 óta létezik, eddig igen mutattak túl nagy aktivitást. Szépen megvoltak a homályban, várva arra, hogy ránk szabadítsák ős szabbatista, Reverend Bizarre, Lord Vicar, Spiritus Mortis, Cathedral és hasonszőrű doom vadállatok tején, vagy inkább vérén nevelgetett szörnyetegeiket.

A mágia és egyéb okkult tanok üstjében kevert, közel 45 perces lemezükre öt nehéz atmoszférájú tétel került fel, mely magában egyesíti a klasszikus és a modern doom metal legfőbb jeleit. Ezek már első daluk, a Black Satyrus ólmozott riffeiben kitűnnek. A majdhogy 12 percesre engedett dal bevezetőjében rögtön egy liturgikus ceremónia közepén találjuk magunkat, ahol druidákkal és félmeztelen asszonyokkal hömpölygünk a fekete tömegben. A nehéz lassú riffek szinte vasmarokkal markolják meg kezeink és húznak minket a megváltást adó áldozati hely felé. Az énekdallam szinte pszichotikusan súgja fülünkbe kábítóan varázs igéit, ami alá a szabbatista alapú gitárok némi remegő hipnotikus fuzzokkal adnak gyászos kíséretet. Az ezt követő Shovel egy zordabb, torzabb ritmikával búg, aminek meg van a magafajta pogány vadsága és szépsége. Az ének szinte csak a dal felénél szólal meg és válik egy ordítós dallamból, kántálós imává, liturgikus kórus – mantrává.

A Swirl boszorkányos monológjával, amikhez hasonlókat előszeretett alkalmaznak a lemez többi dalban is, már egy modernebb gótikus doom vonalat képvisel. Torz gitár futamaival és pulzálásaival simán beférne a Type O Negative korai érájába, Gianni Passafiume fájdalmas énekében pedig meglehetősen kidomborodnak Pete Steel jellegzetes dallamai. De ugyan ez mondható el a szintén nyersebb, harapósabb, akár hardcore doomnak is mondható kapkodós tempójú Stigma perverz orgiájáról is. A záró Trailblaze megint csak a lassan hömpölygő klasszikus fortyogó lávafolyamait hozza, némi Danzig-es beütéssel. Kicsit olyan mintha a pokolban lépkednénk, ahonnan a kárhozott lelkek áriájától, vagy inkább kórusától kísérten érzékeinket megzavaró, sátáni kacajok és elektronikusan vibráló zajokon át jutunk vissza a valóságba.

Egy meglehetősen szép sátáni ceremónia, amit a Satyrus rittyentet nekünk. Elektronikus zajok, túlvilági doom… Ha a pokolnak a földe kell jönnie, hát eljött.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!