Me And That Man: New Man, New Songs, Same Shit Vol.1 (2020)

Talán nem vagyok ezzel egyedül: én a Behemoth-ot nagyjából Nergal-lal szoktam azonosítani. Nemcsak meghatározó dalszerzője és frontembere a csapatnak, hanem egy celeb-lét közelébe híresült showman is, aki egymaga szimbolizál egy zenekart – annak minden mentalitásával együtt –, és a megosztó személyéhez tapadó képzetek is úgy itatják át plusz tartalmakkal a csapat körüli felhajtást, ahogy Eddie karaktere színesíti a Vasszüzek legendáriumát.

Azonban a hosszú távon is jól működő kapcsolatokban is eljöhet az a pillanat, amikor változásra van szükség, új impulzusokra, az alkotói erők átcsoportosítására, így nem csodálom, hogy a mintegy harmincévnyi főszerep és az ördög oltárára letett majdnem tucatnyi album után Adam Darski másra is vágyott, mint Urának dicsőségére mindörökké a Bibliát szaggatni. A Behemoth zenei korpusza mára akkorára dagadt, és annyira masszív, hogy minden irányba szétterülő árnyékát még átlépni sem könnyű, nemhogy eltávolodni tőle. A Me And That Man ötlete talán pont azért születhetett meg Nergal fejében, hogy próbát tegyen, ki tud-e (ki lehet-e) lépni az otthonosra lelakott sötétség bugyraiból, van-e élet a fekete templom falain kívül.

Én személy szerint nem sokat vártam ettől az egésztől, nem számítottam nagy dolgokra. Az új hangnem, ami felé hősünk elkanyarodott, elsőre finoman szólva is karakter-idegennek tűnt. A country, a blues és New Orleans látszólag olyan távol áll Lengyelország első számú sátánistájának eddigi megnyilvánulásaitól, hogy nehéz volt elképzelnem, hová helyezhető majd el a térképen a végeredmény, és egyáltalán, lesz-e értelme komolyan foglalkozni vele. (Fordítva kábé így nézne ki a képlet: Neil Young a Brutal Assault főszínpadán death metalt nyomat.)

Kellemesen csalódtam. Ez a fajta zene többnyire a végletekig egyszerű, szinte puritán. Nem tűri magán a fölösleges, csillogó látványelemeket, helyettük inkább az énekhang meggyőző erejére és egy életérzésre támaszkodik – ha ezek karakteresek és hitelesek, az már fél siker. A rövid, három-négy perces szerzemények kiállták a próbát. A 2017-es Songs of Love and Death ugyan nem vágott földhöz, de eloszlatta a kételyeimet. Reményteljes kezdés ide vagy oda, az a bizonyos másik ember, John Porter nem sokáig társ a közös kalandban. Egy lemez után elváltak útjaik, de a debüt albumon megfogalmazott zenei világ termékeny táptalajnak bizonyult a folytatáshoz.

Mostanra a résztvevők köre jelentősen kibővült. Jól hangzó nevek sorakoztak fel Nergal mögé, mindegyik számban találni valakit, aki ismerős máshonnan, többnyire metal-közeli formációkból. Az ilyen all-star jellegű kollaborációk zenéjével szemben a befogadói elvárások is meg szoktak emelkedni, de a megemelt tétet már az első leosztásban is tartja a Me And That Man.

Nagyon nagy feelinggel indít a lemez. A Run with the Devil blues-os hangvételű, de rock’n’roll-os húzású belépője stílusos kezdőlendületet ad az egésznek, kijelöli a fő irányt és a szóba jöhető elágazásokat. Amerikában vagyunk – ez biztos –, valahol délen, Hazárd megye lepukkant díszleteinek susnyásai közt. Az avantgárd-fúziós-jazz metalban utazó, norvég Shining-ből „kölcsönvett” Jorgen Munkeby hangja tökéletesen illik ehhez a benzingőzös dalhoz, amihez remek klip is készült, egy grindhouse hangulatú hatperces moziszerűség, Tarantino receptje szerint, vintage effektekkel és öniróniával megpakolva. Kezdésnek ez eddig nagyon rendben van.

Erre érkezik a korai Danzig-et (is) sejtető, a koszos southern hangulatot Nick Cave modorával keverő Coming Home, Glenn bátyó sajátos blues felfogásának zenei tükörképe, Cave ízlése szerint torzítva. A Burning Churches fénylő izzása körül is az Államok déli vidékeiről ismerős hangulatok táncikálnak. A cukornádültetvények szomszédságában lángoló fatemplomok tüzét egy képzeletbeli Nick Cave tribute band üli körbe, tagjai Molotov-koktéllal koccintanak, és nevén szólítják Anton (Szandor) LaVey-t, a Sátán Egyházának alapítóját. Ilyenkor Nergal kikacsint a mátrixból, pillantása találkozik imádott Uráéval. Teszi ezt többször is, annyira nem is titkoltan, például a darkos modorral is kacérkodó Man of the Cross szövegében, amelyben a „No one died for my sins” nem nagyon érthető félre, de a „you bring no light” sem. A lángoló templomokat is egy klippel illusztrálták; elég alap animáció, de szórakoztató.

Az Ihsahn közreműködésével tető alá hozott By the River szomorú, kantáros-nadrágos melósdalnak indul, de a moonshinerek kotyvasztotta „blues-tablettás” búfelejtő egy jóízű hard rock felütéssel ér véget, és így már ez is rendben van. Az a helyzet, hogy gyűlnek a pontok.

Tisztában lévén hangi adottságainak korlátaival, Nergal egyedül a Mestwo-ban énekel, ezúttal anyanyelvén, lengyelül, így szövegértés hiányában tippelni sem merek, hogy merre járunk, de ott érzem benne szűkebb otthonunkat, Kelet-Európát, és nemcsak a nyelv miatt, hanem a dallamvezetés okán is. Egzotikum az egzotikumban.

A Surrender a legfeketébb dal a lemezen: úgy kezdődik, mint gyapotszedő kétkezi rabszolgák önbizalom-erősítő bánat-tréningje, amit alapból nem jól viselek, és odébb is léptetném, de a második felében olyan erőre kap, amit nem néztem volna ki belőle, így végül szépen megizmosodva nem pottyan ki a lejátszási listából. Ehhez képest a Deep Down South nagyon más hangnemet üt meg: gyilkos és áldozata néz szembe egymással, balladai testtartásban mesélik ugyanannak a történetnek két olvasatát, teszik ezt kalaplengető redneck-mulatós modorban, a padlóra szórt szalmában ugráltató, olcsó-piás tánczene ütemére. Johanna Sadonist nem kell bemutatni. A Lucifer énekesnője áldozatnak is kiváló; férjével, Nicke Andersson-nal együtt itt is remekelnek, és a dal is jó. Meglepően simán vág utat magának ez a lemez.

A You Will Be Mine-nál jelentősen lanyhul az érdeklődésem, hiába dalol benne Matt Heafy a Trivium-ból, egy kicsit mintha túl kényelmes lenne a tempója – gyanús, hogy az album mélypontján vagyunk –, de a How Come? visszaránt a fősodorba (itt Corey Taylor és Brent Hinds hallható a Slipknot-ból, illetve a Mastodon-ból), és a célegyenesben lassító Confession megint nagy pontossággal fókuszál Nick Cave balladai oldalára. A másik Shining-ből (ezúttal a black metalban érdekelt svéd csapatból) ismert Niklas Kvarforth hangja és előadásmódja csaknem olyan, mint az eredeti – be is vesszük, ha akarjuk –, ám a dal utolsó másodperceiben teljesen váratlanul ránk töri az ajtót valami nagyon oda nem illő: Nergal másik oldaláról piszkos fény szűrődik át, felragyog a Zorro-kalap karimájába vágott kereszt. Az album legvégén a Behemoth köszön el tőlünk, úgy, ahogy kell. Cameójának e röpke pillanataival meg is koronázza az egész művet – helyre rak mindent –, nekünk pedig a jól értesültek elégedett mosolyát teríti szét az arcunkon.

A projekt képi világának beállításai – főleg az előző lemez idején – a Depeche Mode-ot idézik (a Personal Jesus klipjére gondolok és még egy pár hasonló videóra abból a korszakukból), a zenei világ pózai pedig egyértelműen Nick Cave-et. Az album végighallgatása után semmilyen meglepetést nem okozott, hogy Nergal egy interjú végén a Let Love In-t ajánlgatta mindenkinek, mint személyes kedvencét Nick Cave-től. Eléggé egyértelmű, magam is ajánlom.

A Me And That Man második albuma logikus folytatása az elsőnek, de színesebb, vibrálóbb annál. Talán a számtalan vendégzenész miatt (ahány dal, annyi szokás), talán Nergal személye okán, de jó lemez lett az Én És Az A Másik Ember ez évi hanghordozója. Eredetiséggel még véletlenül sem lehet vádolni, de valahogy nem is hiányzik belőle. Könnyed, sokszínű, élvezetes, és a gyakori áthallások is az összképet erősítik. A projekt ráállt egy irányra, ami ugyan rongyosra van járva, de vezet valahová, Nergal pedig jó érzékkel lépked elődei nyomában. A lemezcím tökéletesen összegzi a lényeget: új ember(ek), új dalok, de ugyanaz a szutyok. Devil Music for the Masses.

A szétszórt csillagokat gyűjtögetve és osztogatva végül négy és fél maradt a tenyeremben. Az a hiányzó fél valahol a lemez vége felé veszett oda.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!