Psychotic Waltz – A Social Grace (1990)

A progresszív metal a szívem csücske! Viszonylag fiatalon ismerkedtem meg a műfajjal, érdekes módon nem egy külföldi sztárcsapat, hanem a magyar Nemesis (majd Age of Nemesis) első lemezének hála. Aztán persze jött a Dream Theater és a többiek. Az elsők között volt a kultikus Psychotic Waltz is. Azon kevés bandák egyike, akiknek az összes eddig megjelent albumát maximális csúcsteljesítménynek tartom! Jó-jó, mondhatnátok, hisz csak négy nagylemezük jelent meg. Igen ám, de azok egytől-egyig zseniálisak! Ráadásul február 14-én, 24 év szünet után érkezik az amcsi proggerek új korongja! Ezért úgy gondoltam, hogy megemlékezem debütáló albumukról, az idén 30 éves jubileumát ünneplő A Social Grace című mesterműről. Igaz, csak év végén, egész pontosan november 26-án lesz harminc esztendős a “gyermek”, már most ejtenék róla pár szót. Nem akarok és valószínűleg nem is tudnék versenyezni a Shock! magazin “Klasszikushock” rovatának cikkeivel, hisz olyan hosszú, rengeteg háttérinfót tartalmazó írásokat, mint amilyenekkel ők rendre előrukkolnak egy-egy mára klasszikussá érett lemez kapcsán képtelen lennék összehozni. És biztos vagyok benne, hogy ők is meg fognak emlékezni erről az albumról november 26-a környékén!

A Psychotic Waltz-ot középiskolás cimborák alapították 1986-ban, de ekkor még Aslan néven futottak. Igen, C. S. Lewis híres oroszlánjának a nevét vették kölcsön. De hamar kiderült, hogy már létezik egy másik csapat ezzel a névvel, így egy barátjuk javaslatára Psychotic Waltz-ra váltottak. 1988-as második demójuk már ezen a néven jött ki. 1989 és 1990 között saját erőből rögzítették bemutatkozó nagylemezüket, a később kultikussá érő A Social Grace-t. Tehát már rögtön első (nagyobb) nekifutásra sikerült maradandót alkotnia a Buddy Lackey – ének, fuvola, gitár, Norm Leggio – dobok, Dan Rock – gitár, Brian McAlpine – gitár, Ward Evans – basszusgitár felállású bandának. Nem csak az általuk játszott muzsika tért el a szokványostól, de talán addig senki sem gondolta volna, hogy egy kerekes székes srác is játszhat metal zenekarban. Márpedig McAlpine 11 éves kora óta helyhez kötött. Az A Social Grace Európában a német Rising Sun Productions égisze alatt látott napvilágot és nagyon pozitív kritikákat kapott mind a szakma, mind a közönség részéről. 1991-es Európa turnéjukon többek között fölléptek a Dynamo Fesztiválon is. Az USA-ban viszont továbbra is teljesen underground-ok maradtak. És igazából hazájukban később sem kapták meg azt az elismerést/ismertséget, amit remekbe szabott lemezeik alapján meg kellett volna kapniuk. Szerintem visszatérő korongjukat is többen várják Európában, mint az USA-ban…

A Mike Clift által jegyzett borító összhangban van a csapat nevével. És a zene is olyan, mint egy hibbant keringő. Színes, változatos, több stílusból merítő, hol zaklatott, hol megnyugtató, éles tempó-és hangulati váltásokban bővelkedő. A kezdő …and the Devil Cried tökéletesen jellemzi, hogy miről is szólt a Psychotic Waltz 1990-ben. Technikás, thrash metalban gyökeredző gitárjáték, masszív ritmusszekció és egy eszeveszettül zseniális énekes/frontember. Akinek nem csak az orgánuma, de a stílusa, dallamvilága is teljesen egyedi. Az egy dolog, hogy nagy a hangterjedelme, a magas hangok is játszi könnyedséggel csusszannak ki a torkán, de valami elképesztő hangulatot képes teremteni énekével! Biztos vannak, akik az olykor-olykor megeresztett king diamond-i sikolyok miatt nem rokonszenveznek annyira Buddy-val (aki később Devon Graves művésznéven nyomult), de talán még ők is elismerik tehetségét. A Halo of Thorns-ban meg kb. annyi minden történik zeneileg és ének-ügyileg, mint egy átlagos metal banda 2-3 nagylemezén összesen!

Mégsem érezni céltalan témahalmozásnak a Psychotic Waltz mutatványait, ugyanis már kezdetektől fogva dalokban gondolkodtak! Igaz, harmadik albumuktól a Mosquito-tól kezdve jóval szellősebbre vették a figurát. Ennek egyes rajongók véleményével ellentétben nem az volt az oka, hogy eladták magukat, hanem érezték, hogy az első két korong rétegzett, sűrű hangzásképe bár lemezen marha jól hangzik, élőben egyszerűen nem tud működni. Nem voltak elégedettek a koncerthangzásukkal, mert úgy hallották, hogy a gitárok pl. egy nagy tömbként szólnak. Lemezen viszont nagyon is működnek a sűrű riffek, díszítések, szólók! Az Another Prophet Song-ban is miket művelnek már Dan Rock-ék! Norm Leggio dobolásával nyit az In This Place, majd érkeznek a rafinált riffek, Buddy pedig olyan hipnotikus dallamokat énekel a verzékben, amilyenekre rajta kívül csak kevesen képesek! A hangmintás középrész is nagyon emlékezetes, rendesen borult! A gitársípoltatások és a technikás, progresszív thrash témák hallatán nem lehet véletlen, hogy második albumuknak (ami egyben a személyes kedvencem tőlük) a Mekong Delta-főnök Ralph Hubert lett a producere! Mintegy ellensúlyként ott van a lemez számomra legnagyobb hatással bíró szerzeménye, az I Remember, melyben Lackey Mester megmutatja, hogy fuvolázni is legalább olyan jól tud, mint énekelni! Ki másnak is dedikálhatta volna ezt a fantasztikus nótát, mint példaképének, a Jethro Tull legendás frontemberének, Ian Anderson-nak!

Az instrumentális Sleeping Dogs szintetizátor mámora még a Delta főcímdalát is eszembe juttatja! A lágyabb dallamok, elszállások után az I of the Storm-mal visszatérünk a fémesebb kerékvágásba. Mekkora riffekkel és szólókkal pakolták már tele ezt a számot is! És akkor Norm kétlábgépezéséről még nem is szóltam! A címadó zongorás bevezetője ugyancsak instant klasszikus, de a belépő akusztikus gitár is gyönyörűen csilingel. Buddy hol éteri, hol pszichós dallamokkal operál, a tempó pedig doom közeli. Ward basszusfutamai szintén élményszámba mennek. És a gitárszólók… ahogy megkezdik azokkal az elnyújtott hangokkal… és ahogy aztán fölépítik őket! Mestermunka a javából! A végére, ahogy újra becsatlakozik a zongora, igazi gigásszá válik ez a szerzemény! Az Only in a Dream finom, lebegős, perkás kezdése is csudijó, aztán a lemez legheavymetalosabb dalává növi ki magát a kicsike. Ez és az ezt követő Spiral Tower sokáig ismeretlenek voltak számomra, ugyanis anno kazettán jutott el hozzám az első két PW lemez és ezek a dalok csak a CD kiadáson szerepeltek, a kazin és vinylen nem. Őszintén szólva ezek nem is tudtak annyira hozzám nőni, mint a többi tétel. És picit gyengébbnek is tartom ezeket társaiknál. Persze lehet, hogy csak az van, hogy annyira megszoktam az album általam ismert ívét, hogy ezek a plusz dalok bezavarnak…

A két évvel későbbi, második nagylemez, az Into the Everflow még hasonló szellemben, de határaikat tovább feszegetve fogant, majd a szintén 2-2 éves menetrend szerint érkező Mosquito és Bleeding már szellősebb, letisztultabb, slágeresebb muzsikát rejtett. Hogy a február 14-én megjelenő The God-Shaped Void milyen lesz, azt még csak sejteni lehet az eddig nyilvánosságra hozott két dal alapján. Eddig minden lemezük más volt, gyanítom a friss opusz is különbözni fog elődjeitől.

Bárhogy is lesz, én már most ünnepnapként kezelem a február 14-et, és nem a Valentin nap volta miatt!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!