Arsis – A Celebration Of Guilt (2004)

Még javában dúlt a melodikus death metal aranykora, amikor az északi vonalhoz becsatlakozott egy közel ismeretlen zenekar, az amerikai Arsis. Persze most lehet felhorkanni, hogy egy alapvetően skandináv vonalba ne trollkodjanak már bele a jenkik, de ettől függetlenül sem tudom magamban tartani azt a megjegyzést, hogy 2004-ben bizony teljes magabiztossággal ült rá a mezőnyre és fogyasztotta el a konkurenciát reggelire a csapat. Ez leginkább annak köszönhető, hogy akárcsak a thrash éra második felében (80-as évek vége) az újdonságra vágyó zenekarok egy másfajta irányba fordultak, ami igazán adta magát: nagyot léptek a technikás játék és a műfajban rejlő lehetőségek teljes maximalizálása felé.
A végeredmény megítélésén az is tovább képes emelni, hogy az Arsis bemutatkozó lemeze, az A Celebration of Guilt voltaképp egy fiatal duó munkája, akik puszta meggyőződésből, a játék öröméből fakadóan rántották fel a kiadványt. Erről a fajta kezdésről egyébként meggyőződésem, hogy a friss kreatívitás bármilyen évtizedekre visszatekintő stúdiómunkát és rutint képes két vállra fektetni a semmiből előtörve. James Malone énekes, gitáros és Michael Van Dyne azóta sem volt képes hasonló kaliberű projekt összehozására, ráadásul a későbbi lemezeik sem tudtak lépést tartani a mezőnnyel, de a bemutatkozásuk egy olyan anyag, aminek figyelmen kívül hagyása, elfelejtése a melodikus death metal halálos bűnének lenne tekinthető.

Hogy minek köszönheti ezt a lemez? Első sorban annak, hogy bármiféle görcsösség, kényszer nélkül köti össze a modern technikás death metalt a régi módi thrash menetelésekkel, valamint becsempészett a végeredménybe számtalan megjegyezhető témát. Ez leginkább James Malone érdeme, akinek épp olyan kiemelkedő a teljesítménye a basszusgitár tekintetében, mint a szólókban, ritmusokban. Egymagában rögzített ikergitár szólói és dallamai, kegyetlen brutalitást rejtő death futamai a mai napig szórakoztatók és odafigyelést igénylők, ráadásul teljes mértékben el tudják feledtetni velünk a tényt, hogy énekesi teljesítménye mára már erőteljesen középszerűnek tekinthető. 2004-ben ez még az átlag vokál volt, ma már azért szélesebb a paletta a melodikus death metalon belül is. Persze akad néhány effekt a sikolyok és károgások közepette, sőt sűrűbb, mélyebb hörgések is akadnak, de továbbra sem ez miatt fog megragadni az album a lejátszónkban. Michael teljesítménye mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen a gitárok fele olyan hatásosak sem lennének a megfelelően súlyos alapok nélkül, az ő játékára pedig igazán lehet építkezni. Változatos dobolást produkál, ami bőséggel képes lekövetni Malone minden kalandozását és futamát. Az album már a nyitó The Face Of My Innocence összetett szerkezetével, slágeres finomságával, ugyanakkor egyértelmű death metal kegyetlenségével képes meggyőzni minket, az ebben a felfogásban készült hátralévő negyven perc pedig van annyira tüzes és friss még a mai napig is, hogy ne válljon unalmassá, ami már a maga idejében is nagy szó volt.

A legtöbb rendszeres olvasó szerintem sejti, hogy számomra a technikásság önmagában nem számít zenének, pusztán eszköznek, amivel valaki vagy tud okosan élni, vagy nem. A hangszeres tudás képtelen felülkerekedni a dalszerzésen, a szórakoztatáson és ilyenkor szoktunk előhozakodni a hangszeres maszturbáció fogalmával jellemzően a hangpróbák alatt. Hogy kinél mi számít szórakoztatónak és hol van a határ ezt illetően, az szokás szerint olyan egyéni ízlés kérdése, mint a legtöbb cikk vagy kritika. Jómagam a dalhoz és a szórakozáshoz, a fogóssághoz húzok közelebb, aminek kielégítéséhez bizony olyan anyagra van szükség, amilyet az amerikaiak tettek le az asztalra 15 évvel ezelőtt és bizony melodikus death és technikás játék házasításában azóta sem akadt ennek a kiadványnak vetélytársa a mezőnyben. Sajnos azért érződnek gyengeségek is a kiadványon ennyi év távlatból: a hangzás már a maga idejében sem volt teljesen a helyzet magaslatán, viszont ezt annak tulajdonítom, hogy egyszerűen erre futotta egy kezdő zenekarnak annak idején. Ha mai körülmények közt, jó sok pénzzel a zsebben rögzítenék az A Celebration Of Guiltot, akkor olyan intenzitással venné a skalpunkat, amire csak egy gamma sugárzással fertőzött, szteroidokon és nyers húson nevelkedett indián lenne képes…
Az amcsik tudták hogyan legyenek egyszerre elegánsak és kellően perverzek, ami a kedvenc tételem címéből is adódik…

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!