Rob Halford With Family & Friends: Celestial (2019)

rh_celestial.jpg
Kiadó:

Legacy Recordings

Honlap:
www.robhalford.com

Kezdjük hát Ford Fairlane örökbecsű mondásával: „Rocksztárok. Akik, ha kell a pénz a drogra csinálnak néhány rock a drog ellen reklámot.”

Nos, valahogy ez jut az eszembe minden olyan hard rock/heavy metal próbálkozásnál, ahol a valamikori „fucking”-olásba, lázadásba, erőszakba belemerevedett ikon próbál némi pénzt csiholni a Karácsony amúgy is eladhatóvá vált ünnepéből, olyan disszonáns attitűdöt hordozva, amitől a legédesebb szaloncukor is megkeseredik az egyszeri hallgató szájában. És igen, tudom, az ember változik az élete során, de a jelenségről nem az ünnep, hanem egy bizonyos ruhadarab jut eszembe, ami Gogolnál egy egész irodalomtörténeti novellára futotta.

Ha Halford nevét említi az ember, az biztos, hogy elsősorban nem a karácsony szellemisége fúj békét az egyszeri metalfan lelkébe: nehéz is lenne a műfaj olyan emblematikus ikonjáról elképzelni a három királyok szerepének egyikét, aki olyan csapatnak a tagja, aminek neve már önmaga blaszfémiát sugall, s aki a heavy metal egyik megalapítójaként teremtett erőszakos toposzokat, az öltözet agressziót sugárzó formalizálásától kezdve a tömeggyilkos első szám első személyben előadott szuggesztív beleéléséig. Hogyan is fogalmaztam egy korábbi írásomban?

„…A kirekesztettség és szenvedés prior érzései nem véletlenül teremtették meg a heavy metal és a fantasy, valamint a mitológiai – pokolbéli – lények kapcsolatát. Gondoljunk csak Dio „sátánista” lemezborítójára, a Black Sabbath okkultista szövegeire, vagy az Iron Maiden kultikus szörnyalakjára. A társadalmi értékek egy részének elutasítása olyan analógiát teremt a gonosszal, amiből aztán a valóban sátánista műfajok is kinőttek, ám míg azoknál a gonosz jelenléte központi alkotóeleme a zenének, a heavy metalnál pusztán teátrális megjelenési forma. A heavy metalban a gonosszal való azonosulás olyan attitűd, ami a zene elsődleges pszichológiai forrásaiból táplálkozik. A zene egyes pszichológiai kutatások szerint ugyanis két ellentétes irányú erő eredője: a korlátlan kielégülésre törő egyéni ösztöné és a társadalmi gátlásé. A kompromisszumot az ösztön és a társadalom között a JÁTÉK formájával lehet azonosítani, az abban lelt öröm az, ami leginkább megmagyarázza ezt a sokszor inkább gyerekes, mint félelmetes és riasztó attitűdöt, olyan szerepazonosulást közvetítve, ami nem az individuum pszichéjének része, hanem a játék kedvéért átélt szerep…”

Nohát! Játék az ördöggel, majd hirtelen karácsonyi áhítat? Na ne, még akkor sem, ha az idő előrehaladtával az emberek egy részénél megenyhül az ateizmus – itt bizony tömjén, izé, pénzszagot sodor a szél, ráadásul a heavy metal zenei kifejezéstárába elég nehéz belegyömöszölni az angolszász-német eredőjű karácsonyi muzikális hangulatot. A rock feldolgozások nem is nagyon próbálkoznak az átformálással: az eredeti dalok alá gitárt, dobot, esetleg egy kis szintetizátort pakolva feldolgozásnak kinevezett végterméket teremtenek, melyek általában nem is nagyon különböznek a klasszikusok diszkóritmusban művészi értékétől.

S mégis mi történik, ha valami másfélével próbálkozik az egyszeri rockzenész? Vajon a karácsony jut-e a hallgató eszébe, mikor meghallgatja jelen recenzió tárgyát képező lemez második számának dübörgő, menetelős ütemeit? Minden bizonnyal nem, esetleg az esztéta hajlamú hallgatóknál olyan hányingert, mintha egy egész rúd bejglit vágtak volna be hirtelen – csak úgy, megszokásból. Mert az ünnep ezt kívánja…

Halford jelen dalcsokrát három csoportra tagolhatjuk: elsőbe a true heavy metal szerzemények tartoznak, melyeknek csak szövegi kapcsolódásuk van a karácsony témájához, egyébként teljesen átlagos „fémnóták”, a másodikba az érzelgős, de kissé „megreformált” szerzemények, ahol az áhítatot az akusztikusra vett hangzás próbálja elővarázsolni, a harmadikba az értelmetlen és felesleges feldolgozások kerültek, melyekbe ugyanúgy belefér a hoppá-hoppá metal-mulatós kapkodósra vett ritmusa, esetleg a pszichedelikus merengés (ami gondolom a mákos bejgli és a degeszre zabálás következménye), mint a riffek hirtelen doom-ba váltásának WTF érzése: ez mondanom sem kell, úgy illik a karácsonyhoz, mint Semjén Zsolthoz a rénszarvas-szeretet. Sajnos a fémszívűeknek valami értéket hordozható első csoport stílusidegenségével, a másik kettő grupp pedig a hiteltelenségével és giccses kereteivel keserítheti el a metalt szeretők táborát, még akkor is, ha a zenészek – szerintem kisujjukból kirázva – formálják valamennyire hallgathatóvá a korongot. Ja, ráadásul a hangzás sem valami acélos, és bár az ünnep témájához valóban nem illik a kardcsörtetés, a gyenge megszólalás nem a magába, hanem a magából való kifordulást eredményezi a hallgatóban – már ha van idegzete végighallgatni ezt a szörnyűséget.

(Jelen kritika egy korábbi Halford karácsonyi album kissé átdolgozott változata, egyszerűen nem érdemli meg az egész, hogy több energiát fektessek az írásba…)

Garael

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.