L’ACÉPHALE – Black metal és filozófia
A Portland városában székelő, 2002-ben alakult L’Acéphale egy nagyon különös zenekar a black metalon belül. A hatások között kimutatható a ’90-es évek skandináv black metaljának hatása, de a neo-folk, az ambient és más elemek befolyása – pl. sajátságos 20. századi filozófiai irányzatoké, vagy különféle képző- és filmművészeti ágaké – is nagyban formálta az amerikai zenekar hangzását, amely megtestesíti az értékes, tartalmas black metal definícióját, vagyis egyszerre komor hangulatú, sodró lendületű, ugyanakkor zenei, költői és változatos.
A szimplán L’Acéphale című új album hű lenyomata az elmondottaknak. Milán Péter kérdéseire igen kimerítően válaszolt a L’Acéphale agytrösztje, énekes/hangszeres/dalszerzője: Set Sothis Nox La.
A L’Acéphale 2002-ben a te szólóprojektedként indult. Milyen zenei gyökerek állapíthatók meg, milyen célokat tűztél ki, amikor megszületett a formáció?
„Az első felvételek L’Acéphale név alatt, black metal projektként 2003-ban kezdődtek, de 1999 és 2002 között néhány noise felvételt is készítettem. Egy noise/drone szólótételt állítottam elő gitárral, basszussal és szalagra vett mintákkal, amelyet egyszer élőben is előadtam. A Mord und Totschlag felvételei 2003-ban kezdődtek. A punk/metal undergroundban már 1987 óta játszottam. Sok kis projektben, amelyek nem csináltak semmi érdemlegeset. 1989-ben vettem egy négysávos, kazettás multitrack-felvevőt, amelyekkel különféle noise, industrial és más jellegű zenei felvételeket kezdtem készíteni. A ’90-es évek közepén csak néhány kazettát adtam ki, nagy részüket csupán a magam szórakoztatására.
1998-ban, két baráttal, részt vettem egy Hexenhammer nevű, teljesen akusztikus black metal-projekt létrehozatalában. Néhány jól megválasztott, speciális körülmények között lebonyolított koncertet is játszottunk; egy romos kőépületben, egy kis patak közelében húzódó erdei ösvény mellett szürkületkor, gyertyafénynél a nyári napforduló idején. Ekkortájt kért fel egy barátom, Carl Annala, hogy csatlakozzak a Hail zenekarhoz. Korábban Carl főleg egy „performansz találkozik a black metallal” jellegű projectként használta a Hailt.
Egy életmű megalkotásán dolgoztunk és egy koncertet adtunk az O.T.O. helyi káptalanjának felavatására. A projektnek Markus Wolff is tagja volt. Carl és én gitároztunk, dobgépet, samplereket használtunk, Markus ütőhangszereken játszott, Carl énekelt. A zenét felvettük egy kölcsönkért nyolcsávos, kazettás multitrack-felvevővel. 2000 körül lettünk kész, s végül a Crimson Madrigal nevet kapta az anyag. Felkértük Tim Callt a Parasitic Records-tól, hogy csatlakozzon hozzánk dobosként, majd új anyagon kezdtünk dolgozni, de az egész széthullott, amikor Carl egyetemre ment, a Hail pedig évekre jégre került.
2003-ban felkértek, hogy csatlakozzak egy punk/crust zenekarhoz. Ők basszusgitárost kerestek, én pedig többet akartam játszani. Ez a projekt lett az Order Of The Vulture. Négyes felállással indultunk, de az énekes néhány hónap múltán távozott egy utazásokkal járó munka miatt, mi pedig trióként folytattuk tovább. A hangzást megváltoztattuk, kevésbé punkosra, inkább d-beat-jellegűre; a black és death metal-elemeket a crust felé tereltük. Nagyszerű volt, de én black metalosabb zenét is akartam játszani, emellett más zenei formákban is működni. Ez el is indította a L’Acéphale-t. Amikor elkészült a demó, Tim Call a Parasitic Records-tól jelentkezett, hogy a The Book Of Lies dalt kiadja 7”-es kislemezen. Én felkértem Bloody Rich-et, az Order Of The Vulture dobosát, hogy dobolja fel a dalt. Rich az első próbánkra Lizt és Kodyt is beszervezte. Ezzel kezdődött az élő felállás. A zenekar ezek után a szólófelvételek és az élő felállás között mozgott az aktuális tartalomtól függően.”
A L’Acéphale szövegi koncepciója a 20. század egyik különös filozófusának, Georges Bataille-nak az eszméin nyugszik. Mi ragadott meg annyira Bataille gondolataiban, műveiben, hogy erre az alapra építetted fel a zenekar világát?
„A projekt egyértelműen a titkos társaság és újság, a L’Acéphale után kapta nevét, amelyet Georges Bataille, Laure, Michel Leiris, Andre Masson és mások alapítottak az 1930-as évek végén. Szoros kapcsolatban a L’Acéphale-lal létezett még egy kör, amelyen belül Bataille Roger Caillois-val, Michel Leiris-vel és másokkal dolgozott együtt, ezt a csoportot ‘The College of Sociology’-nak hívták. Mindkét csoportban az volt a cél, hogy megpróbálják meghatározni a szentet, amely már elveszett vagy eltűnt a ‘modern’ Európából. Úgy érezték, hogy a Szent és a vallás steril és nem rokonszenves. A L’Acéphale, a titkos társaság, arra törekedett, hogy újra felélessze a Szentet a tettek és rítusok segítségével egy kis rejtett csoporton belül, amely az okkult hagyományt az ősi primitív vallásokkal vegyíti. Akkoriban Franciaországban még épp csak kezdtek tanulni az aztékokról és az emberáldozatokról, Emile Durkheim és a francia szociológia azt taglalta, hogy a tabu és más eleven társadalmi események hogyan szilárdítják meg a társadalmat és hogyan egyesítik csoportokban az egyéneket.
A L’Acéphale arra törekedett, hogy újra felélénkítse a Szentet egy kis csoporton belül, különböző rítusok és esetleg emberáldozaton keresztül. Ez soha sem valósult meg és a csoport szertefoszlott a Franciaország német megszállása miatti aggodalom, a második világháború és egyéb dolgok következtében. A The College of Sociology célja az volt, hogy komoly akadémiai kutatást végezzen azzal kapcsolatban, amit ők ‘Left Sacred’-nek hívtak. A kifejezést Robert Hertz és Emile Durkheim használta a Szentre utalva. Ha a szentet és a társadalomban betöltött jelentését vizsgálod, a szent az, amely elősegíti a társadalmi kohézió megteremtését. A ‘Right Sacred’ a homogén szent egyesülés erőit jelenti, a ‘Left Sacred’ pedig a heterogén, tisztátalan, profán, könnyen vétkező erők gyűjtője, amelyek szintén társadalmi kohéziót teremtenek. A tabu, az okkult, a halál és más tisztátalan és profán erők mind szerepet játszanak a társadalmi kohézióban. Ők megpróbálták megérteni ezt a vonzást, valamint ezeknek az erőknek a szerepét mint szerves részét a teljes emberi tapasztalásnak.
Mi az okkult és a ‘Left Sacred’ egy hasonló törekvését látjuk a mai extrém és underground zenei világban. A black metal, az extrém metal felemelkedése, a kihívások, amelyeket a médiában látunk, továbbá az, hogy megértsük, hogy az embereket mi vonzza ezekhez a műfajokhoz, hogy ezek milyen szerepet töltenek be, mind személyes szinten, mind a társadalomban, ezek hasonló eszmefuttatások, amelyeket a The College of Society a L’Acéphale újságban tárgyalt. Azt hiszem, méltán állíthatjuk, hogy ezek örök kérdések, amelyekkel minden társadalomnak szembe kellett néznie. A legtöbb modern kultúra visszautasítja a tisztátalan dolgokat, megpróbálja ezeket befeketíteni, vagy megtisztítani, de az ilyen kísérletek mind kudarcot vallanak, mivel a megnyilvánulásai annak, amit ‘Left Sacred’-nek hívunk, hasonlóképpen működnek, mint a ‘Right Sacred’: ugyanolyan érvényes szerepet töltenek be, amit meg kell érteni, és a szerepüknek megfelelően kell tekintetbe venni.
Én magam egy Bataille-éhoz nagyon hasonló utat járok, keresők vagyunk ugyanazon az ösvényen. Folyamatos megvilágosodást találok az írásaiban és a kritikailag odaillő kinyilatkoztatásaiban a modern élet, és azon kérdések kapcsán, amelyeket fel kellene tennünk, hogy megtaláljuk a válaszokat önmagunkban és mint „modern” emberekben, akik a világ jelenlegi állapotának létezői.”
A L’Acéphale című új album 10 évvel az előző lemez, a Stahlhartes Gehäuse után jelent meg. Az eltelt időszakban inkább csak kisebb kiadványok láttak napvilágot. Mivel foglalkoztatok, miért telt el ennyi idő két album között?
„Az a koncertező felállás, amely a Stahlhartes Gehäuse lemezt készítette, 2007 után már nem adott több koncertet, mivel elköltöztem Portlandből. A lemez, a Malefeasance-szal együtt, akkor jelent meg, amikor szólóanyagon dolgoztam. 2010-ben újra Portlandben éltem és egy új koncertformáció született. Ez a felállás dolgozott és alakította ki azt az anyagot, amely az új lemezen hallható. Ez az élő felállás 2013-ig koncertezett, amikor a dobos, Charlie Mumma elköltözött Portlandből. Úgy döntöttünk, hogy nem veszünk be a helyére senkit, inkább jegeljük a zenekart, amíg Charlie-val meg nem tudjuk oldani a logisztikai problémákat. Befejeztük az alaptémákat egy stúdióban, amely végül elköltözött, emiatt csúsztunk, amíg a stúdió új helyet nem talált magának. Kihasználtuk az időt a lemezfelvételre, és a befejezése hat évet vett igénybe.”
Klisés kérdés, és talán egy efféle nonkonformista zenekar esetében nem is könnyű megválaszolni, de talán valamennyi bepillantást nyerhetünk a dalszerzés folyamatába…
„A Runenberg és a Winternacht dalokat az a koncertfelállás állította össze, amely a Book Of Lies-t és a Stahlhartes Gehäuse-t rögzítette 2005-2006 között. Ezeket a dalokat soha nem vettük fel, így a 2010-ben megalakult második koncertfelállás átdolgozta őket. Új anyagon is dolgoztunk ezek mellett, és olyan ötleteken, amelyekkel mint zenekar rendelkeztünk. Úgy fogalmaznék, hogy mindegyik dal önállóan született, és amikor a különféle részek készen voltak, átnéztem a befejezett darabokat, majd újabb számokat írtam, vagy a korábbiakat fejlesztettem tovább, hogy egy rendes nagylemeznyi anyag szülessen. Ily módon a Sleep és a Last Will konkrétan azért született, hogy kontrasztot alkosson a többi dallal, amelyeknek már megvolt a helyük a lemezen. Azt akartam, hogy az albumnak legyen egy dinamikus áramlása.”
Ismert 21. századi jelenség a különféle zenei műfajok összeolvadása. Megfelelő képességeket követel a zenészektől, hogy elkerüljék, hogy az eredmény egy nagy káosz legyen. Úgy tűnik, a L’Acéphale-nak sikerült a feladat, és olyan kompozíciók születtek, ahol a különféle zenei részek egy egységes egészet alkotnak. Régebben nem sokan gondolták volna, hogy a black metal és az akusztikus (folk)zene együtt is működőképes lehet, de a L’Acéphale lemeze igazolja a dolog létét. Kérlek, beszélj erről a zenei vízióról.
„Sokféle zenét szeretek, és specifikus elemeket is az egyes zenékben, így minden zenében ezeket az elemeket keresem. Hasonlóképpen szeretem az irodalmat, a filmeket és a képzőművészetet is, és ezeknek a művészeti formáknak a történetét is szeretem tanulmányozni. Az avantgárd zenének, az irodalomnak és a filmeknek olyan egymásra épülő hatásai vannak, amelyek minden területen visszavezethetők korábbi művészekre. A művészek általában nem vákuumban alkotnak. Valami, vagy éppen nagyon is sok dolog, mindig alkotásra inspirálja őket, amihez aztán hozzáteszik a maguk különlegességét, hogy a művet a magukénak mondhassák.
Ismerjük azokat a zenekarokat, amelyek hatással voltak Euronymousra és a norvég black metalra. Előttük ott volt a Celtic Frost, a Hellhammer, a Venom és a Bathory. Amikor olvasunk ezekről a művészekről, személyes ízlésüket vissza tudjuk vezetni olyan zenekarokra, mint pl. a Black Sabbath. Amikor a ’90-es évek második felében elkezdtem hallgatni a black metal második hullámát, már nagy rajongója voltam a Celtic Frostnak, a Hellhammernek és a Bathorynak. Ezt az egészet az 1980-as években kezdtem el hallgatni, előtte pedig Iron Maident, AC/DC-t és Black Sabbath-ot hallgattam. Ezek mellett sok más jellegű zenét is hallgattam, noise-t, indusztriális zenét, dark folkot, punkot, klasszikus zenét, népzenét a világ minden részéről. Amikor a black metal második hullámát hallgattam, a különös, bizarr black metalt ugyanúgy szerettem, mint a Mardukot, a Mayhem-et és az Ulvert. Olyan zenekarokat, mint az Abruptum, a Mysticum, a Sun Of The Sleepless, az MZ.412, a Sigh, az Apollyon és sok mást. Tehát a különféle stílusok vegyítése számomra természetesnek tűnt.
Ezen zenekarok némelyike bizonyos elemeket vegyített, ám nem annyi elemet, amennyit, érzésem szerint, lehetett volna. Ez azt jelenti, hogy sok olyan zenekar volt, amely olyan műfaji elemeket elegyített egymással, amelyek engem nem érdekeltek. Például az egész techno-dolog, amelyet a Mayhem, a Satyricon és az Ulver csinált a 2000-es évek elején. Számomra az az út a vonzó, amikor művészi hasonlóságok állnak fenn, amikor a különféle műfajok olyan elemei kerülnek össze, amelyek művészi, esztétikai jellegük révén hasonlítanak egymásra. Értékelem az olyan emberek bizarr fúzióit, mint John Zorn és a Naked City. Ez érdekfeszítő és én értékelem azoknak a zenészeknek a képességeit, akik gyorsan képesek műfajokat megváltoztatni… de, számomra érdektelen, hogy ezzel a módszerrel alkossak zenét. Én arra törekszem, hogy olyan elemeket vegyítsek, amelyek sötét, szomorú és ellenséges érzéseket közvetítenek és hangulatukban hasonlók.”
A ’90-es évek zenekarai számára a black metal több volt egy művészi formánál. Ez identitásuk megtestesülése volt, egy bélyeg a zenei, művészi és esztétikai látásmódjukon, kreativitásukon. A 21. századra a black metal egy zenei eszközzé vált, szemben a ’90-es évekkel, amikor a black metal egy zárt stílus és mozgalom volt. Ha kiemelsz egy tipikus black metal zenekart abból a korszakból, például a Darkthrone-t, azonnal tudni fogod, hogy miről szól ez az irányzat, míg egy L’Acéphale számára a black metal „csak” egy eszköz, egy csatorna, amellyel ki tudja fejezni zenei céljait, a megteremteni kívánt hangulatot. Mit gondolsz erről?
„Azt hiszem, abban igazad van, hogy a ’90-es évek black metaljának sok szempontból az volt a célja, hogy okkult és sátáni témák bizonyos rendszerét állítsa fel. De ott voltak olyan zenekarok is, mint az Enslaved, az Empyrium, az Ulver, a Covenant és mások, amelyek nem tipikusak olyan értelemben, mint a Darkthrone, ahogyan jellemezted. A téma egészét tekintve ugyanakkor nem mondom, hogy nincs igazad, mert a ’90-es évek black metalja valóban egy zárt műfaj és mozgalom volt.
Nem tudom, hogy a L’Acéphale-t hol látom a „színtér” részének. Nagyon aktív voltam az Egyesült Államok északnyugati-parti zenei színterén, és annak a színtérnek van egy nagyon hasonló ‘mozgalom’ jellege, de ennek kapcsán sem érzem úgy, hogy ebbe a csapatba beférne a L’Acéphale. Természetesen a ‘post-black metal’-táborhoz sem sorolom a zenekart, mert kib…ttul utálom azokat az embereket és a bandákat is. Annak a színtérnek a túlnyomó része abszolút szemét. Akkor hová is tehetjük a zenekart? Ez egy személyes törekvés és néha kollektív erőfeszítés, hogy elérjük a saját céljainkat, felfedezzük a zene azon metszéspontjait, amelyek vonzóak számunkra.”
Markus Wolff hangja sokat hozzátesz a zene összképéhez, amit akár a L’Acéphale népzenei részének is tekinthetünk. Mit gondolsz erről?
„Szeretem Markus énekét. Fantasztikus hangja van, egyben régi barátom. Sokszor beszélünk – meg is osztunk egymással dolgokat – zenéről, irodalomról, filozófiáról, filmekről, mitológiáról és képzőművészetről az egész világ vonatkozásában. Csak kevés ember van azok között, akiket ismerek, akik az egész világ avantgárd kultúrája kapcsán olyan tudással rendelkeznének, mint Markus. Azt is látja, hogy a különféle hatások miképpen terjednek a világban, hogyan termékenyítik meg egymást, hogy aztán különleges alkotások szülessenek. Markus enciklopédikus tudása a művészekről, zenészekről és az irodalomról, lenyűgöző. Ezeken felül ő maga is kimagasló művész.
Markus mindig is a tiszta részekre szeretett énekelni, mivel nem hajlandó extrém éneklésre. Gyakorta, amikor a tiszta részeket vesszük fel, akusztikus gitárokat használunk. Tehát valószínűleg ennek köszönhető Markus részeinek népzenés érzete. A korábbi anyagainkon ütős hangszereken játszott Markus, és ez volt az egyik legfontosabb oka annak, hogy felkértem, csatlakozzon a L’Acéphale-hoz. Szerettem a régi zenekarát, a Crash Worship-et, az évek során sokszor láttam őket. A többi projektje inaktív az utóbbi időben. 2010 és 2015 között sok anyagon dolgoztunk, de megváltoztak a körülmények és a projekt megszakadt.”
A L’Acéphale egy szofisztikált zenei és művészi produkciónak tekinthető, ahol a zenészek, művészek mindnyájan tudják a dolgukat, és ahol az egész mindenképpen több, mint a részek összege…
„Köszönöm a kedves szavakat. Nagyon hálás vagyok érte, hogy a zenekarban mindenki fantasztikus zenész. Mindnyájukkal öröm együtt dolgozni, és valamennyien osztoznak a zene és a víziónk iránti vad szenvedélyben, amelyre törekszünk. Azt hiszem, időnként némelyikük számára kihívást jelent, amikor egymástól nagyon különböző részletek kidolgozására teszek javaslatot. De a zenészek valamennyien barátok, támogatjuk egymást más zenekarokban is. Úgy érzem, hogy az egész még jobb lett azáltal, hogy mindenkinek megvannak a maga zenekarai, vagyis tudjuk egymást segíteni abban, hogy a legjobbat hozzuk ki belőlük.”
Miről szólnak az új album szövegei és miben térnek el a korábbi művek szövegeitől?
„Az új album olyan dalok egyvelege, amelyek a 2005 és 2013 közötti időszakból származnak. Amikor az élő felállás 2010-ben újjáalakult, új dalokon is dolgoztunk, valamint olyanokon, amelyeket a Book of Lies-t és a Stahlhartes Gehäuse-t rögzített felállás vázolt fel. A Runenberg és a Winternacht is a 2005-2006-os időszakból származik. Ezeket soha nem vettük fel, és úgy éreztem, hogy érdemes őket újragondolni, hogy ne tűnjenek el a sötét múltban. Kihantoltuk őket, új életet adtunk nekik. E két szerzemény szövegei Ludwig Tieck, német romantikus író műveiből származnak, valamint Georg Trakl költeményeiből, aki egy expresszionista költő volt.
A Runenberg egy novellát dolgoz fel, amelyet Ludwig Tieck jelentetett meg 1797-ben. Véletlenül akadtam rá, amikor a helyi egyetemi könyvtárban a német romantikát kutattam. Elragadó történet, a szövegek pedig a történet egyik költeményéből származnak. Tökéletesnek tűnt egy black metal-dal számára. A Winternacht Georg Trakl néhány költeményén alapul. Trakl válogatott írásainak kétnyelvű kiadása, a német, valamint az angol fordítás Alexander Stillmark tollából ‘Költemények és próza’ címmel 2005-ben jelent meg. Amikor a Winternacht zenéjén dolgoztam, ezt a könyvet olvastam, vonzott az ötlet, hogy felhasználjam a költészetét, fantasztikus és hangulatos.
A többi dal inkább az eredeti Acéphale-csoport írásaira és eszméire fókuszál. A Sovereignty Laure néhány írásán alapul, aki Bataille szeretője volt az eredeti csoport időszakában. Laure gondolatai nagy hatással voltak az eredeti tagokra és a szöveg összefoglal néhány témát, amelyek Laure-t inspirálták akkoriban. A Gloria In Excelsis Mihi Georges Bataille költeménye, a Last Will metal-részének szövegei pedig szintén Bataille írásaiból származnak. A dal kései része Nietzsche egy költeményét tartalmazza, amely Laure, Bataille és az eredeti csoport szellemét érezteti. A Sleep lazán kötődik az eredeti csoport eszméihez, én írtam. A Hark! The Battlecry Is Ringing! H. S. Salt költeménye, amelyet az I.W.W. egyesület gyűjtött a ‘kis vörös daloskönyv’-ébe. Ez emblematikus volt a baloldali politikai csoportok számára, amelyeknek sokan a tagjai voltak az eredeti csoportból az Acéphale előtt, alatt és után. Az a szöveg tökéletesnek tűnt egy olyan dalhoz, amelyet akkor meg akartam írni.”
Néhány vendég is hallható az albumon. Pl. Geneviéve Beaulieu a Menace Ruine-ból, akinek varázslatos hangja extra vonzerővel ruházza fel a Gloris In Excelsis Mihi dalt. Hogy kerültetek kapcsolatba?
„Akkor lettünk barátok, amikor a Menace Ruine a Stella Natura fesztiválon játszott, mindkettőnknek tetszettek egymás zenekarai, így kapcsolatban maradtunk. Én egy Amarantos nevű lapnál/’zine-nél is dolgozom, ahol zenekarokat interjúvolok meg, újra megjelentetek cikkeket, de verseket, irodalmi műveket, képzőművészeti alkotásokat is. Felkértem Geneviéve-t egy interjúra, ő pedig beleegyezett. Az interjú során egyszerre egy kérdésen dolgoztunk, hogy egy olyan beszélgetés szülessék, amely kellő összhangon alapul, ami az interjúk sajátossága ennél a lapnál.
Az interjúból végül egy nagyobb cikk lett, és néhány olyan témából áll, amelyeket érintettünk. Megkértem őt, hogy segítsen kiválogatni azokat a művészeket és teoretikusokat, akikről beszéltünk a cikkben, hogy leközölhessük a lapba az interjú mellé. Ezt a munkát kb. egy év alatt fejeztük be. Ez idő alatt vettük fel a lemezt, és megkérdeztem Geneviéve-t, hogy hajlandó lenne-e a közös munkára, énekelni az egyik dalban. Úgy döntöttünk, hogy Geneviéve a kedvenc Bataille-könyvéből vett költeményeket használ majd a szöveghez. Kezdésnek átküldtem neki egy egyszerű gitártémát, és egy hónap múlva Geneviéve elküldte nekem a befejezett dal file-jait. Gitárokat, billentyűsöket, éneket tett hozzá, a keverés tökéletes volt. Végül csak maszterizálnom kellett a keverést, amit Geneviéve küldött. Nagyszerű művész.”
A promóciós lapon azt olvasom, hogy a felvételek különböző helyszíneken zajlottak, hat éven át. Feltételezem, hogy kihívást jelentett a műveletsor…
„Kihívás volt a felvételi procedúra. Eredetileg a Hellhole stúdióban lettünk volna, ahol a barátunk, Gabriel Espinoza felszerelését használtuk volna. Lefektettük a dobok, a basszus és a gitárom legelső felvételeit, majd tartottunk egy néhány hónapos szünetet. A stúdió értesítést kapott, hogy költöznie kell. A többi gitársávomat és az éneket még be tudtuk fejezni, de a többiek részeit már nem. A stúdió bezárt, mi pedig vártuk, hogy találjanak egy újabb helyet. Emiatt tolódott minden, a felvételek meg csak arra vártak, hogy folytassuk a munkát egy másik stúdióban. Jared egy Fester nevű hangmérnökkel kezdett dolgozni a stúdiójában. Fester készített egy nyers keverést, mi pedig felvettük Jared gitárjait és az utólagos dolgokat. Aztán volt egy újabb szünet, amikor próbáltuk kitalálni, hogy Festerrel dolgozzunk-e tovább, vagy visszamenjünk Gabriel Espinozához.
Szerettem Gabriellel dolgozni, ezért Festerrel befejeztettük Jared felvételeit, hogy átvigyük őket Gabriel stúdiójába. Ez idő alatt kezdtem felvenni Markus énekét, a moog-szintetizátort és Carl gitárjait a saját magam által készített mobil stúdiómban. Az eredeti koncertfelállásból Liz Abyss énektémáit is felvettem a Runenberg és Winternacht dalokhoz. Az egész anyagot átvittem Gabriel stúdiójába. Onnantól kezdve különféle mixeken, módosításokon dolgoztunk. Gabriel munkája, részletekre kiterjedő figyelme fantasztikus, és nagyon élveztem a vele való munkát. Igaz, hogy hosszú időt vett igénybe, de megérte, mivel nagyon elégedett vagyok a végső keveréssel. Ha a stúdiózás megkezdése után pár nap alatt készen lettünk volna a felvételekkel és a keveréssel, nem hiszem, hogy ugyanerre az eredményre jutottunk volna. Ez történt a Stahlhartes Gehäuse-vel, amit egy másik hangmérnökkel kevertünk, nem ugyanazzal, akivel a felvételeket készítettük, és a keverés 48 óra alatt lezajlott. Bárcsak megváltoztathatnék egy csomó dolgot azon a felvételen. A leckét megtanultam, boldog vagyok, hogy az új lemezre rászántam a kellő mennyiségű időt.”
A Runenberg dalra készült egy videó. Ki készítette a klipet és mit fejeznek ki a képsorok?
„Martin van Valkenstein, aki Nico-val dolgozik az Eisenwald kiadónál és a House Of Inkantation-nél, találta a videót, amelyet egy orosz művész, Alekszander Alekszejev készített. Alexander Párizsban élt, és a feleségével egy olyan speciális fénymátrixot fejlesztett ki, amely tűk ezreit használja fel ahhoz, hogy sorokat hozzon létre fényből, sötétből és árnyalatokból. 1933-ban készítettek egy afféle animációs filmet az Éj egy kopár hegyen műre, amelyet Mogyeszt Muszorgszkij írt a boszorkányszombatról. A filmben sok olyan utalás található, amelyek hasonlítanak arra a szövegre, amelyet Ludwig Tieck eredeti novellájából merítettem. Mindkettő az azon a bizonyos előestén megnyilvánuló bacchanáliai erők találkozásáról szól. Martin ismerte a szöveg alapját képező novellát, és rátalált erre a filmre, amely majdnem olyan hosszú, mint a dalunk, vagyis néhány igazán szép egybeesés mutatkozott, Martin rendezése, kivitelezése pedig fantasztikus.”
Az album külcsíne John Haughm (ex-Pillorian, ex-Agalloch) munkája, az illusztrációkat pedig Markus Wolff készítette. Mi volt a cél a lemez vizuális megjelenítésénél?
„A borítóhoz kapcsolódó ötleteimet, és a belső illusztrációkat megbeszéltem Markusszal, megmutattam neki André Masson néhány eredeti művét, aki kortársa volt az eredeti Acéphale-csoportnak. Arról is beszéltünk, hogy Laure-t is felhasználjuk referenciaként, aki a Sovereignty szövegének bázisát adta, valamint egy obeliszket, amely fontos volt Bataille-nek. Azt is megvitattuk, hogy belül lesz egy fej nélküli ember egy vulkán fölött, ami arra az élményre utal, amikor Laure és Bataille megmászta az Etnát. Revelatív élményük volt, ahogy másztak a vulkán szélén; éreztek egy örvénylést, amely egyszerre volt felemelő és rémisztő; az örvény emelkedik a mennyek felé, majd az aláhullás érzése következett a lenti primordiális erők felé. Voltaképpen az is volt a céljuk, mint a csoportnak, vagyis vegyíteni ezt a kettős érzést. Markus víziója és műve a borítón fantasztikus.
Ami Johnt illeti, amikor felkértem a munkára a lemez illusztrálása kapcsán, Európában volt a Pilloriannal, volt egy-két szabad hetük, amit Nico-val töltöttek az Eisenwald központjában. John meghallgatta a zenét, megkapta a szövegeket, jegyzeteket, referenciákat. Egy tonnányi információt fordításokkal, egyebekkel. Túl sok feldolgozásra váró anyag! Ha… De Johnt gondolkodóba ejtette a dolog, művészeti múzeumokba is ellátogatott, amikor megfogta a téma, és olyan bookletet alkotott, mint egy múzeumi katalógus. Úgy gondolom, a pantone-színek érzete kiegyenlíti a Markus által készített borító-illusztráció élénk színeit. Jól érvényesülnek együtt, és én nagyon elégedett vagyok az eredménnyel.”
Portland városában élénk zenei színtér működik olyan zenekarokkal, mint a Pillorian (most tudtam meg, hogy feloszlott), a sajnos már nem létező Agalloch, vagy a legendás martial/neo-folk zenekar, a Blood Axis. Mi lehet az oka az ottani zenekarok különlegességének?
„Nem tudom pontosan, mi lehet az oka, hogy Portland lett a helyszíne ezeknek a zenekaroknak. E zenekarok legtöbb tagja máshonnan költözött ide, és ez természetesen nem a hasonló zenei színtér miatt történt. Amit ezeknek a zenekaroknak a tagjairól tudok, az az, hogy hatások széles körével rendelkeztek, és határozott elképzelésük volt arról, hogy mit akarnak alkotni, nem valaki másnak a művét akarták lemásolni.”
A mai L’Acéphale mennyire tekinthető ugyanannak a zenekarnak, amely annak idején, 2002-ben megszületett? Legyen szó zenei, koncepcionális, ideológiai, a zenekarhoz fűződő hozzáállást érintő, vagy bármely egyéb szempontról…
„Ez egy jó kérdés. Úgy érzem, hogy sok impulzus, amelyek kezdetben a zenekar szívében éltek, még mindig ugyanúgy megvannak. Úgy gondolom, az évek során sok minden fejlődött, nemcsak az én képességeim kapcsán, hanem olyan téren is, hogy rátaláljak a megfelelő emberekre, akik képesek elérni azt, hogy a felvételek és a zenekar törekvései minél jobban érvényesüljenek, így elősegítsék a fejlődést. Még mindig megvannak ugyanazok a kívánalmak, hogy egy sor zenei stílust tereljünk be koherens, dinamikus művekbe, valamint annak hatása, hogy irodalmi forrásokat használjunk létrehozva egy értékes szövegi tartalmat. Remélem, a nyers, zsigeri, vad elemek is kellően érvényesülnek, mivel a régebbi munkáinkban ez az, amit szeretek.”
Koncertek terén mi a helyzet?
„Jelenleg éppen Európában koncertezünk, és az interjú megjelenésekor már be is fejeztük. A Roadburnnel kezdjük, barátainkkal a Fauna zenekarban, két hétén át turnézunk. Izgalmas lesz a közös túra, élő műsorainkat első ízben fogjuk megosztani az európai közönséggel. Ezek után valószínűleg valamilyen más élő felállással fogunk játszani. Sok más felvétel várt már arra, hogy befejezzük az album felvételeit, és így, hogy már szabadok vagyunk, ezeken is elkezdhetünk dolgozni. Nagyon izgatott vagyok emiatt.”
Az interjú eredetileg a HammerWorld magazin májusi számában jelent meg