Így kell elbúcsúzni-Slayer koncerten jártunk!

Azzal kezdeném a beszámolómat, hogy rögtön kikiáltom magam a földkerekség legnagyobb eretnekének: nem tartoztam soha az első, de még a másodvonalas Slayer-rajongók körébe sem. Ha megszólalt valahol persze sosem kiabáltam, hogy kapcsoljátok el, vagy mi ez a szar, de otthon magamtól nagyon ritkán raktam be Araya-ék dalait. Ismerem és tisztelem a munkásságukat, de valahogy sosem érintettek meg annyira, hogy rajongóvá váljak. Ettől függetlenül persze, amint bejelentették, hogy hazánkban is lesz búcsú koncert, egyből tudtam, hogy ezt nem hagyhatom ki. Élőben úgy is majdnem minden jobban megfog, mint lemezen. Na meg mégis csak ez a ki***ott SLAYER!! Hát naná, hogy látnom kell.
A budapesti bulin az Anthrax melegített elő, így pláne kötelező volt megjelenni. Két ekkora név egy jegy áráért? Mivel Scott Ian-ék csak 45-50 percet játszhattak, így egy igazi “best of” műsort kaphattunk tőlük. Őket nem először látom, mégis mindig lenyűgöznek azzal az energiával, ami belőlük árad. Joey Belladonna egy igazi frontember. A “törpe indián” többet futott ezalatt a bő háromnegyedóra alatt, mint én idén, pedig járok focizni… Kétféle rockzenekar létezik: az, aki áll a színpadon és csak a zenéjével tarol, vagy azok, akik közben maratonokat futnak, ugrálnak, táncolnak. Az Anthrax ez utóbbi kategóriába tartozik, szerencsére. Joey még arra is figyelt, hogy a színpad széléről az emeleten ülőknek táncoljon vagy integessen. Mindenkit egyformán bevettek a buliba. Végre a dobok mögött  újra Charlie Benante ütött, aki a szakma egyik legjobbja, és kisebb egészségügyi kihagyás után ismét ott volt a monstrumok mögött ezen a turnén. Öröm volt látni, hallani. Egy gép az az ember. De úgy összességében az egész csapat iszonyatosan rendben van ennyi év után is. Hihetetlen energiák, baromi jó bulik, és a mai napig jó dalokat írnak, ami nagyon nem mindegy. Még nem fáradtak el. Scott Ian megint megígérte, hogy hamarosan visszajönnek, és általában be is tartják ezt, szóval legközelebb ismét kaphatnak egy teljes műsort, olyan hangzással, amit megérdemelnek, mert azt meg kell hagyni, most kicsit lehúzták náluk a hangerőt. De a WARDANCE így is letarolt minket.

Bő háromnegyed óra átszerelés következett, egy függöny is leereszkedett a színpad elé, mielőtt elstartolt az utolsó hazai Slayer koncert. Hogy az egyszerű ember szavaival éljek: hát ez kemény volt, mint a kéthetes kenyér… Ez úgy sokkolt, ahogy kellett. A fények, a hang, a látvány.  Ha valaki megkérdezi, miért a Slayer a legkeményebb zenekar a földön, na, pontosan ezért. Pillanataid nincsenek felocsúdni. Egyik dal a másik után, nincs szünet, az arcletépés konstans. Tom Araya amúgy sem egy beszédes alak, ez most sem volt másként. Szerintem két kezemen bőven meg tudtam volna számolni a kilencven perc alatt, hány szót szólt a közönséghez, de ez sem zavart. Annyira egyben volt az egész még így is, vagy talán pont ezért, hogy szinte perceknek tűnt az a másfél óra, amit játszottak. Igyekeztek mindent bezsúfolni, újabb dalokat, klasszikusokat vagy épp ritkábban játszott tételeket is. Közben egy pillanatig nem tudtad levenni a szemed a színpadot beborító lángtengerről. Égett itt minden, minden irányban és alakban. Amikor (fordított) keresztalakzatban is lángok csaptak fel, rögtön egyetértettem azzal az úriemberrel, aki a férfi mosdóban azzal érvelt, ezt a koncertet az első sorba kikötözve kéne végignézetni Semjén Zsolttal. Mennyire igaza van. (haha) 

A Slayer sosem alkudott meg, kompromisszumok nélkül, változatlan energiával zúzzák végig az összes színpadot azóta, amióta csak létezik a banda. Az arénában sem volt ez másképp, pontosan így kell elbúcsúzni. Egy hálás zenekart láthatott egy hálás közönség. A színpadi marcona külsőket csak az Angel of Death klasszikusa utáni levonulás törte meg kicsit. Akkor ott azért érezni lehetett, hogy a pusztító gép is csak emberekből áll. Amikor Tom Araya még percekig állt kint egyedül, nézte a közönséget némán egy magyar zászlóval a kezében, akkor búcsúzásként mi is láthattuk a legkeményebb zenekar egyik legmeghatóbb pillanatát. 

Ugyanazzal zárom, amivel kezdtem: sosem voltam nagy Slayer rajongó, de ezt kihagyni vétek lett volna. Az év egyik legkönyörtelenebb és legjobb koncertje volt, amit mindenki élvezett, aki ott volt, kezdve azzal a gyerekkel, aki most látta őket először, zárva azzal a hatvanas éveiben járó úrig, akinek ez valószínűleg a sokadik bulija volt. Sőt, még a hazánkban fogató hollywood-i sztár, Jason Momoa is vígan posztolt folyamatosan a színpad széléről és a back stage-ből a két zenekar tagjaival.

Ha nem megyek el, tuti évekig bánom, de így az arcom darabjait a helyére pakolgatva, e cikk írása közben is a Seasons in Abyss riffjeire bólogatva csak annyit mondhatok: köszönöm, SLAYER! Ez férfi munka volt. Élvezzétek a megérdemelt pihenéseteket! 

Beszámoló és fotók: Kieron
Anthrax képek még: ITT!

Slayer pedig ITT!

 

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rockvilág.hu online rockmagazin nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!