április 2019

Alapi István – gitár
Szilágyi Péter – billentyűs hangszerek
Vincze László – basszusgitár
Fekete Sándor – dob

01. Alladin And The Foot Of the Costermonger
02. Non-Working Day
03. Solar Eclipse
04. Papua Disco
05. Dead End
06. Echoes From The Past
07. Dream Of Sacristy
08. Princess With 7 Head

Valamikor régen létezett egy Front nevű zenekar Salgótarjánban. A négytagú formáció imádott zenélni, a kor jazz- és rockzenei hatásait egy olyan egyveleggé gyúrta, ami teljesen egyedivé tette őket. A csapat akkori útja oda vezetett, hogy a TV-s tehetségkutató műsorban is feltűntek. Hogy itt mi történt? Sokan tudják, feszegetni ma már nincs értelme. Az aktív időszak után hibernált állapotba kerültek több mint három évtizedre. Hogy merre vitt ezek után az út? Alapi Istváné (ugyan nem közvetlenül) az EDDA művek irányába, a többieké pedig a civil életbe. A zene szeretete, a kalandvágy és ez a furcsa befejezetlenség oda vezetett, hogy 2014 óta ismét él a Front, koncerteznek és visszatértek ahhoz a zenéhez, amit a nyolcvanas években otthagytak. De lehet, az a megállapítás volna a helyes, hogy a stílus hagyta ott őket. Ám mi lett azokkal a művekkel, amelyeket ők írtak? Megvoltak ugyan, de kézzel fogható állapotban sajnos sosem jutottak el a közönséghez, egészen mostanáig. Nem mindennapos „csúszásról” beszélhetünk, hiszen 36 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Front zenekar albuma megjelenhessen.

A múlt megérkezett a jelenbe! Így lehet röviden és tömören összefoglalni azt, hogy az ’Echoes From The Past’ milyen élményt is nyújt. Első hallásra sokkal inkább az anyag jazzes oldalát éreztem erősebbnek, de a sokszori hallgatás bizony kitárta a rock felé mutató irányt is. Alapi István zenéje kapcsán már sokszor szóba került ez a Fronthoz kapcsolódó vélemény: „rockgitárosnak túl jazzes, de jazzgitárosnak meg túl rockos”. Nos, ezt a lemezt megismerve bátran kijelenthetem, hogy ez a megállapítás így nem igaz. Véleményem szerint a 2019-es albumon egy jól megtalált fúzióról van szó inkább. Alapi mesternek egy jól felismerhető egyedi stílusa és játékmódja van, de ez alkalommal egy (sokadik) új oldalát mutatta meg. Játékában a rockos keménység, a hangszerkezelés és a hangzás is a rock hatás felé mutatja az irányt, de valahogy mégis megjelenik benne a jazz zenére jellemző improvizáció, a futamok játékossága és a könnyedség. István egyénisége csak az egyik összetevője ennek a képletnek, mellette még ott van három másik ember, akik bizony sokat hozzátesznek ahhoz, hogy a Front az legyen, ami. A gitáros mellett a másik „dudás a csárdában” a billentyűs hangszereket kezelő Szilágyi Péter. Persze a ritmusszekció sem papírforma alapján hozza a szólamokat, Vincze László basszusjátékában a progresszív rock fűszerezést érzem erősebb hatásnak, míg Fekete Sándor a jazzdobosokra jellemző ízvilággal kezeli a felszerelését.

Az ’Echos From The Past’-en található dalokról nem lehet elmondani, hogy egy kaptafára íródtak. Rengeteg ötlet és szín és hangulat jellemzi őket. Egyetlenegy mégis kilóg közülük, és ez a Princess with 7 Heads, hiszen ez a mű önmagában 22 perc hosszúságú, de erről még később szót ejtek. A többi esetében 4-5 perces időtartamról beszélhetünk csak. Ahogy az ’L.A. On My Mind’ esetében is megállapítottam, itt is nagyon jól sikerült a nyitódal kiválasztása. Megvan benne a Front minden tulajdonsága – a dallamosság, a kreativitás, a sokszínűség, a gitár és billentyűszólók érezhető vezető szerepe. Ezek azok a dolgok, amik szerintem szerethetővé teszik ezt a fajta zenét. Szóljon a bizonyíték, az Aladdin and the Foot of the Costermonger.

A folytatásban a különbözőség lett az erény. A Non-Working Day esetében a gyors tempójú, rockos indítás után jöhetnek a szólók. Természetesen először a „villámkezű” gitárosé a főszerep és rögtön jön az orgona hangszínen a szólista társ. A basszusgitár szerepe nem csak abból áll, hogy a ritmusszekciót erősíti, kvázi egy harmadik szólistává válik. Ehhez hasonló hangvételű dal a diszkó hangulatát megidéző Papua Disco. A bő egypercnyi buli után egy lassú középrészben élvezhetjük a szólókat. A Hammond-orgonáé és a különböző szintetizátor-hangszíneké a főszerep. A fokozódó tempónál jöhet egy párbaj! Persze az ellenpólus is megvan, hiszen valahol pihentetni is kell a hallgató füleit. A korong szerkesztése ebből a szempontból is jó, hiszen a Napfogyatkozás, vagy épp a címadó Echoes is ezt a hatást érte el.

2019-et írunk most, amikor ezek a felvételek végre mindenki számára elérhetővé váltak. Mai modern hangzás, jó minőségű feltétel, tiszta hangkép… de hogyan szólalhattak meg ezek a dalok több mint harminc évvel ezelőtt? A kisördög addig motoszkált a fejemben, amíg rá nem leltem erre:

A múlt képei után kanyarodjunk még vissza egy kicsit a lemezhez! Ahogy az elején említettem, van egy 22 perces mű, ami nem csak a hosszúsága miatt különleges. A kvartett sokoldalúságát bizonyítja, hogy ebben a dalban a progresszív rock stílusába kalandoztak át. A billentyű-felvezetés után érkező gitárszóló ezúttal nem jazzes hatású, hanem egy jól érezhető dallamot, témát hoz. Persze a billentyű is átveszi ezt a motívumot és innen indul a nagy kaland, hiszen még több mint 15 perc van hátra. Egy brutális témaváltás után ismét egy gitár-billentyű párbajt hallhatunk. Ez alkalommal a ritmusszekció hozza a progos hatású alapot és a két szólista viszi a prímet. Féltávnál viszont egy lassú részt is belevettek, ahol az orgonaszőnyeg fölött sír a gitár. A zene itt is inkább a rock felé hajlik el, de természetesen a ’80-as évek stílusában. A gigantikus szerzemény minden egyes témája igazi kaland és persze meglepetésekkel teli. A nem várt elemeket elsősorban a billentyűtől kaptam meg (az űreffektek érkezésével), utána kísérletezős hangvétel felé fordult a zenei anyag. Zárásul, ahogy az epikus műveknél lenni szokott, a felvezető téma visszaköszön és úgy érkezünk meg az érezhető nyugvópontra.

A magyarországi könnyűzene történetének egy különös darabja vált most elérhetővé. Azok is megtalálják benne számításukat, akik a jazz-fusion világában érzik jól magukat, de azoknak is szerethető, akik a rock oldaláról közelítik meg a lemezt. Egy furcsaság azért szemet szúrt. A dalok címei miért angolul kerültek erre a borítóra? Személy szerint, nekem az „A sekrestyés álma, avagy piknik a vénuszdombon” cím jobban hatott volna. A kérdésemre azonban – elvileg – válaszolni is tudok, hisz instrumentális zenéről van szó, ami a világ bármely táján megállja a helyét. Hogy eljut-e külföldre ez a produkció? Most már nincsenek akadályok, nem úgy, mint akkoriban, amikor a Front eredetileg működött.

A Front első önálló kiadványának a megjelenése mindenképp pozitív, hiszen ennyi idő után végre azok is megismerhetik ezt a zenét, akik a múltban nem találkoztak a nevükkel. Hogy kinek szól ez a zene? A négy zenész korosztályának egyértelmű nosztalgia, a fiataloknak viszont akár példaértékű is lehet. Tenni akarás kérdése az egész, a célok és az álmok elérése sosem lehetetlen!