Marco Sfogli: Homeland (2019)

Kiadó:
JTC Records

Honlapok:
www.marcosfogli.com
facebook.com/marcosfogli80

10 év alatt ez a casertai olasz gitáhős harmadik szólólemeze (az elsőről ITT, a másodikról ITT), noha ilyen-olyan formációkban (James LaBrie, Creation's End, IceFish stb.) hallhattuk őt játszani, sőt epizódszerepeket máshol is szívesen vállalt (Soul Secret, Virgil Donati, Lalu stb.). Most egy kicsit hosszabbra nyúlt a várakozási idő, mint legutóbb, de – szokás szerint – megérte. Ugyan ezúttal is éppen csak 40 perc fölé ér a játékidő, de a sokféle hangulat, stílus, műfaj és persze a lehengerlő technika és dallamérzék bőven kárpótol minket.

Többször leírtam már, hogy a nagy shredder generáció klasszikus lemezeinek rongyra hallgatása után valamelyest alábbhagyott az instrumentális lemezek iránti lelkesedésem, de akadnak előadók, akiket mindig érdeklődve hallgatok. Közéjük tartozik Marco Sfogli, aki már sokszor és sokfelé bizonyított, valamiért egyelőre mégsem jegyzik a legnagyobb nevek között, pedig játékának, kompozícióinak nincs olyan aspektusa, amiben lemaradna, vagy szégyellnivalója lenne – mondjuk – egy Steve Vai-jal vagy Joe Satrianival való összehasonlításban. Nyilván nem első – sőt, még csak nem is második – generációs shredder, talán a stílusa sem olyan azonnal beazonosíthatóan egyedi, mint az "öregeké", érdemei viszont tagadhatatlanok.

Engem az sem zavar, hogy a rövidke lemez mindössze kilenc nótája eléggé csapongó, meglehetősen sokfelé kalandozik el a jazz, rock, metál és más műfajok egyébként is egyre inkább összemosódó határvonalai között. Van itt progos agymenés (The 12th Hour), fúziós kiruccanás (Get Away With It - Simon Phillips-szel a dobok mögött), Satrianit idéző ballada (Dawn), hangulatában a '80-as évekre támaszkodó stílusgyakorlat (Homeland), mi szem-szájnak ingere. Ami ezt az albumot kiemeli a kicsit zsúfolt instrumentális színtér más darabjai közül, az egyértelműen Marco virtigli talján dallamérzéke és kivételes hangulatteremtő ereje. Nem akarom a die-hard Dream Theater fanokat megsérteni, de nekem ez lazább, változatosabb, "inspiráltabb", mint amit Petrucci csinál szólóban (voltam ám a pozsonyi G3-on!), vagy éppen a DT újabb keletű lemezein.

Tartuffe

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.